Ennyi nem elég! – Őri B. Péter publicisztikája

CSAK KAPKODTUK A FEJÜNKET ezen a héten: micsoda sporthírek érkeztek, magyar főszereplőkkel! Képletesen pattanjunk két kerékre az információözönben; még néhány nappal a bejelentés után is szinte hihetetlen, hogy Valter Attila, a francia FDJ után 2023-tól a világ jelenlegi legjobb, legeredményesebb csapatánál, a holland Jumbo-Vismánál folytatja a pályafutását. Olyan ez az átigazolás, mintha egy magyar futballistát, aki már évek óta idegenlégiós, szerződtetne a Real Madrid. Persze, nem itthon lennénk, ha nem kezdték volna el azonnal verni a billentyűket a fotelhuszárok, biztosan csak „vízhordó”, „segítő” lesz, így nem is akkora a durranás, ám a mindent mindig kritizálók alaposan mellélőttek, ha úgy is lenne, tudni kell, a bringázásban e posztok is hihetetlen fontosak, a futballhasonlatnál maradva: a védekező középpályásokról is kevesebbet lehet olvasni, mint a látványos gólokat szerző csatárokról, de, ugye, ők is nélkülözhetetlenek, nagyon nagy szükség van rájuk. S ki tudja, Valter fejlődését figyelve, nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb neki lesznek majd „vízhordói”, erre utalt lapunknak adott interjújában: „Nagyon meglepett, mert azzal kerestek meg a hollandok, hogy ha segítőre lenne szükségük, nem nálam kopogtatnának. Nagyon motivál, hogy látnak bennem potenciált, de persze az első szezonban nem várom, hogy én leszek az első számú versenyző a legfontosabb viadalokon, ám ha távolabb tekintek, nem lebeghet más a szemem előtt, mint vezető szerephez jutni egy Grand Touron.”

A hét másik fantasztikus híre: Kós Hubert, aki nemrégiben Rómában 200 méteres vegyes úszásban Európa-bajnok lett, szintén a jövő évtől Amerikába, az Arizona State University csapatához szerződik. Oda, ahol nem más, mint a világhírű Bob Bowman a főnök, aki arról híres, hogy a „földöntúlinak” is nevezett huszonháromszoros olimpia bajnok Michael Phelps edzője volt. Most pedig nála úszik két szuperklasszis, a 400 vegyes aktuális olimpiai és világbajnoka, az amerikai Chase Kalisz, illetve a francia Léon Marchand – az utóbbi 200-on is aranyat nyert az idén Budapesten. Velük együtt gyakorolni szinte felér egy vb-döntőbeli szerepléssel. Hubert is rendkívül okosan beszélt a váltásról az NS-nek: „Gyerekkorom óta az a célom, hogy olimpiai bajnok legyek. Nem tudom, mikor jön el a pillanat, de türelmes vagyok. Szerintem a jövő nyári vébén már látszik majd, mennyire működik nálam az a fajta felkészülés, amely Bob Bowman nevéhez fűződik. Bizakodó vagyok: eddig leginkább az edzéseken való versenyzés hiányzott, erre lehetőségem nyílik januártól, és úgy érzem, ez hatalmas fejlődést eredményezhet az úszásomban.”

Repes a szív az örömtől: két olyan sportágban, amelynek a történéseire a világ minden részén felkapják a fejüket az emberek, e héten magyarok is főszereplők voltak. Persze, el lehetne azon meditálni, hogy milyen jó lenne, ha például egy holland kerékpáros szerződne egy magyar csapathoz, vagy ha egy amerikai úszó folytatná a pályafutását a Duna Aréna medencéjében. De most másról van szó. Ugye, itthon a bringázás hihetetlen ütemben fejlődik, egy nagy csapat kialakításához azonban még nagyon sok idő és pénz kell, egy tengerentúli úszó ideszerződése viszont egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen remek edzőink voltak, vannak, s bizonyára lesznek is. Tehát boldogság, Valter Attila és Kós Hubert, minden jót, egy kalappal nektek, s maradjatok jövőre is az események középpontjában!

S ha már víz, a jó hírek sorába tartozik, hogy a spliti Eb-n a magyar férfi pólóválogatott úgy, de úgy elverte a nem is oly rég még rettenetes mumusnak tartott szerbeket... A fanyalgók ezúttal is jelentkeztek: csak csoportmeccs volt, a szerbek már nem olyan jók, mint régen, ezúttal a Zsé-csapatukkal neveztek, és a többi, és a többi. Ami tény, kilenc góllal (16–7) legyőzni a délszlávokat bármilyen körülmények között megsüvegelendő, s a sikerhez Vogel Soma kapus bravúrjaira is szükség volt. Még nem tudni, mit hoz a magyar válogatottnak a mostani kontinenstorna, de egész más ez a csapat, mint amelyiket néhány hónapja láttunk a Margitszigeten a világbajnokságon.

S továbbra is víz, csak más halmazállapotban. Igaz, ebben a témában a jó hírek nem átigazolásokról, új edzőről szóltak, s az eredmények ebben az esetben másodlagosak. A tények viszont szívet melengetőek: a női jégkorong-válogatott a dániai vb-n kiharcolta a bentmaradást, a fehérvári férficsapat pedig első magyar klubként a Bajnokok Ligájában játszott.

Ami a hölgyeket illeti: óriási, hogy nem estek ki az elitből – ugye, a szövetségi kapitány Pat Cortina azzal büszkélkedhet, hogy ő a férfi- és a női válogatottat is a legjobbak közé juttatta –, s bár a szak­ág egyik legjobbjától, az Egyesült Államoktól a negyeddöntőben nagy verést kaptak (1–12), a lányoknak e vb minden perce ajándék és örömjáték. Ma folytatják az 5–8. helyért, az ellenfél Finnország lesz, az eredményt tekintve nem bízhatunk jó hírben, de ismétlem, az, hogy a magyar válogatott legközelebb is az A-csoportban léphet jégre, már-már Valter-, Kós-szintű információ.

S akkor Székesfehérvár, amelynek, hívják bárhogy is, a szurkolóik által csak Volánként buzdított együttese csütörtökön mutatkozott be a legrangosabb európai kupában. Talán vannak, akik még emlékeznek, s tán azon szerencsés tizenegyezer között voltak, akik anno, jó régen, csaknem ötven esztendeje, 1973 novemberében kint voltak a Kisstadionban a BL elődje, a Bajnokcsapatok Európa-kupája Ferencváros–Füssen találkozóján. A sorozat második fordulójának első mérkőzésén, nyitott pályán, fagyoskodva fantasztikus összecsapást láthattak a nézők: a Fradi 1–6-os hátrányból fordította az állást a maga javára, s győzött 8–7-re, sőt, a visszavágón is nyert, 5–3-ra. A következő körben a holland Tilburg Trappers már túl erősnek bizonyult, de a németek elleni továbbjutás fantasztikus emlék marad. Mint ahogy a másik nevezetes mérkőzés, 1983 márciusában immár fedett pályán: az újonnan átadott Budapest Sportcsarnokban, telt ház előtt a magyar válogatott a C-csoportban hihetetlenül izgalmas összecsapáson 4–3-ra legyőzte Kínát, s másodikként osztályt válthatott. E két meccs idején még nagyon is amatőr körülmények között lehetett űzni idehaza e sportágat, onnan jutott el a magyar hoki a 2008-as szapporói csodához, amikor is feljutott az elitbe, ezt ismételte meg 2015-ben és 2022-ben. Óriási tehát a javulás, egyre több helyen épült jégcsarnok, a Volán az osztrák ligában szerepléssel erősebb, jobb lett, az idén tavasszal először jutott a rangos sorozat döntőjébe – második lett, s ennek köszönhetően indulhatott el a Bajnokok Ligájában.

Telt ház, fülsiketítő hangzavar, dobpergés fogadta csütörtökön a svájci bajnokság második helyezettjét, a Zürichet, amelynek játékosai nem sokat teketóriáztak, a 39. másodpercben már vezetést is szereztek, a hazaiak 0–3 után szépítettek. Az első magyar BL-gól Terbócs István nevéhez fűződik, ő örökre beírta magát a sportág hazai történelemkönyvébe. A szurkolás hihetetlen volt, ez megszokott a magyaroktól a hokimeccseken, a fehérvári nézők végig űzték-hajtották kedvenceiket, akiket a 7–1-es vereség után is percekig állva tapsoltak. Közhellyel élve, a svájci szint más kávéház, de a fehérváriaknak minden egyes BL-perc olyan ajándék, mint hölgykollégáiknak a dániai vb-szereplés. Az örömre már ma megint lesz lehetőség, ezúttal a második fordulóban, szintén hazai pályán, a svéd Rögle ellen, s remélhetőleg nemcsak egyszer énekelheti el a B-közép: „Még, még, még, még, még, ennyi nem elég”...

S legyünk telhetetlenek: a magyar sportról érkezzenek a jövő héten meg azután is jó hírek!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!