Ha nincs az a szovjet katona… – alázatról és szenvedélyről Farkas Tibor fotóriporterrel

– Ha fotós pályafutásod kezdetéről beszélünk, az anekdota szerint egy Cegléden szolgáló szovjet katona szerepét is hangsúlyoznunk kell.
– Előbb kezdeném a történetet, az 1940-es évek végén, amikor kisgyerekként találkoztam a Képes Sporttal. Ceglédi állatorvos szomszédunk kirakta az udvarra összegyűjtött példányait, én meg a nyári szünetben elkezdtem lapozgatni az újságot. Ott kapott meg a név: Pobuda Foto. Olyan mozgalmas jeleneteket ábrázoltak a fényképek, hogy azokat látva néha tényleg tapsolni támadt kedvem, ráadásul a fotókon nekünk elérhetetlen futballcsillagok, sportolók szerepeltek. Később, az ötvenes években öt, nyolc vagy tizenkét forintért hozzájutottam francia lapokhoz is, és csodálva figyeltem a Le Miroir des Sports vagy a Le Miroir du Football lenyűgöző illusztrációit. Azokat a képeket nézegetve fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy de jó lenne ilyen fotókat készíteni.

– Aztán felbukkant a szovjet katona…
– A szovjet katona 1963-ban jelent meg a ceglédi futballpálya mellett. Én akkoriban a Cegléd NB III-as csapatának kapusa voltam, és a városi laktanyából gyakran jártak ki katonák a meccsekre, mellesleg persze kereskedni is ezzel-azzal. Ettől az orosz katonától vásároltam első, Zenit típusú fényképezőgépemet, kétszázötven forintot fizettem érte, ami akkoriban nem volt kevés pénz.

– Emlékszel az első megjelent kockádra?
– Itt van, várjál, meg is mutatom! Egy Újpesti Dózsa–Vasas meccsen készült, 1971 őszén, Szigethi Károly, az újpestiek kapusa véd rajta éppen. Beültem a háló mögé egy alapgéppel, harminchat kockás filmmel, és úgy rémlik, tíz-tizenkét jó képet sikerült készítenem. Sógornőm a Petőfi Népénél dolgozott, a segítségével eljuttattam a fotókat a szerkesztőségbe, és az említett darabot le is hozta az újság. Idővel már küldtek is a megyében, nem volt könnyű időszak, sok utazással járt, a pénz meg inkább csak kifele ment. Aztán kaptam az OTSH-tól belépőt, azzal mehettem NB I-es és válogatott meccsekre is, jártam Budapestre, Magdics Laci barátom, a Fradi csapatfotósa sokat segített.

– Miként alakult a labdarúgó-pályafutásod?
– Cegléden játszottam sokáig, a katonaság idején, 1965–1966-ban pedig Budapesten edzettem a Honvéddal. Bozsik József volt az edző, olyan pontosan és olyan erővel rúgott kapura, hogy a legjobb reflexekkel sem volt esély elérni a labdát. Ilyet később csak Sándor Pista bácsitól láttam a Stadlernél. De nekik volt is lábuk hozzá! Ha kimegyek egy meccsre, rögtön a vádlikat nézem. A mai játékosoknak, némelyik válogatott futballistának is olyan a lába, akár egy cső, semmi izom rajta. És valahogy a lövés is más volt. Puskás Öcsi bácsi mondta, hogy a labdát simogatni kell, nem seggbe rúgni. Vagy szakajtónyi magnófelvételem van a vele és más nagy futballistákkal folytatott beszélgetésekről, csak valahogy rendszerezni kellene. Öcsi bácsi szívesen járt Soltvadkertre, Font Gusztáv húsfeldolgozó üzemébe, a vadkerti borokat is szerette, itt találkoztam vele jó néhányszor. De ült nálam, ennél az asztalnál Sebes Gusztáv is.

– Ha jól tudom, Kiskunfélegyházára is a futball miatt sodort az élet.
– A Cegléddel játszottunk a városban, és tetszhetett a helyieknek, amit láttak, mert amikor 1969-ben kapust keresett az NB II-es Kiskunfélegyházi Vasas, engem szerződtetett. Hogy mégis igen korán, huszonhét évesen abba kellett hagynom a játékot, egy csúnya sérülésnek tudható be. A Pénzügyőrrel játszottunk Budapesten, és egy Süle nevű csatár úgy oldalba trafált a lábával, hogy sokáig megmaradt az éles stoplik nyoma. Megvizsgáltak, megröntgeneztek, aztán azt mondták, ne kísértsem a sorsot, a magam érdekében hagyjam abba a játékot.

– Az analóg fotózás küzdelmes, mégis romantikus világának emlékét ma már szinte hihetetlen legendák őrzik. Az imént, két kanál májgombócleves között említetted a hajnali postavonatokat...
– Budapestről éjjel 1 óra 25 perckor indult Szegedre a postavonat – csak Cegléden, Kecskeméten és Kiskunfélegyházán állt meg –, azzal jártam haza az esti meccsek után. Sokszor még éjszaka, fél háromkor nekiálltam előhívni a képeket, mert másnap délelőtt már várta Nagy Józsi bácsi, aki a Népsportnál az NB II-t, NB III-at vitte. Nemegyszer előfordult, hogy Kiskunfélegyházán kimentem a vasútállomásra, és a régi Nohab ablakán feladtam az előhívott képeket a mozdonyvezetőnek, aki két-háromszáz forintért felvitte Budapestre. Én meg telefonáltam, hogy melyik vonathoz kell kimenni a pesti pályaudvarra a fotók miatt.

– Meg lehetett élni a fotózásból?
– Idővel azért már jött pénz befelé is. De nekem ez afféle mellékállás volt, főállásban gépgyári technológiával foglalkoztam, a paksi atomerőmű megépítése után sok feladat hárult rám. A feletteseim nem mindig örültek a fotózásnak, mert ha előkerültek az Eusébióról, Simoesről, Beckenbauerről készült képek, a kollégák nem tudtak a munkára összpontosítani.

– Milyen kapcsolatot ápolt Farkas Józseffel, szakmai elismerése három éve elhunyt névadójával?
– Egyszer, még a pályám elején leültetett a Képes Sport szerkesztőségében. Azt mondta: „Én is Farkas vagyok, te is Farkas vagy, röplabdázóként én is a levegőben röpködtem, kapusként te is, ne hozzunk egymásra szégyent!” Kezdtem már felelni neki, némi aggodalommal, hogy „Józsi bátyám, én igazán...”, mire ő gyorsan közbevágott: „Neked csak Jóska.” Onnantól kezdve tudtam, hogy nincs baj, a bizalmába fogadott. Sokat nevettünk a pálya szélén, mindamellett fegyelem volt a fotósoknál. Egyszer egy kettős rangadón a gólörömnél a többi fotóssal együtt a pályára futottam, amikor éreztem, hogy valaki hátulról fenékbe billent. Kiderült, Geleta Pál fotós kolléga volt. A meccs után odamentem hozzá, udvariasan megkérdeztem, hogy ezt miért kaptam. Mire csak ennyit válaszolt: „Belefutottál a képembe…”

KÉPGALÉRIA FARKAS TIBOR FOTÓIBÓL

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. augusztus 6-i lapszámában jelent meg.)