„Erzsébet kitartása bennem is megvan” – Kovács Gyopár és a sport

– Mit választana: főszerep a Broadwayn vagy olimpiai aranyérem szinkronúszóként?
– Jöjjön a főszerep! – vágta rá azonnal a 22 éves énekes-színésznő, Kovács Gyopár, akit 16 esztendősen ismert meg az ország a Rising Star című televíziós tehetségkutatóban. S aki azóta számos musicalszerepet alakított, alakít, így a Puskás, a musicalben Puskás Ferencnét kelti életre, illetve jelenleg is játssza a budapesti Játékszínben a Charlie Chaplin filmje alapján készült Nagyvárosi fények vak virágáruslányát, s mindemellett szerepelt a nagy sikerű A Tanár és az Apatigris című tv-sorozatokban is. – Már csak azért is könnyű a választás, mert noha kilenc éven át versenyeztem, a színház miatt időközben abbahagytam a szinkronúszást.

– Hogyan került az uszodába?
– A szüleim abban biztosak voltak, hogy sportolnom kell, s valamelyik vizes sportág illene leginkább hozzám. A választásukat az könnyítette meg, hogy egy ismerőstől hallottak a szinkronúszásról, az illető lánya ugyanis szintén ezt a sportágat űzte. A Budapesti Honvédba kerültem, keményen dolgoztunk az edzéseken, és a sok munka jutalmaként utánpótlás-bajnokságot és nemzetközi versenyeket is nyertünk. Viszont több csapattársammal ellentétben a válogatottságig én nem jutottam el, s aztán be is fejeztem a sportolói karrieremet.

– Azért manapság is szokott edzeni?
– Rendszeresen sajnos nem sportolok, mert elég sok az elfoglaltságom, de amikor tehetem és sikerül erőt gyűjtenem hozzá, eljárok futni, noha töredelmesen bevallom, utálom a futást. Korábban edzőtermekben tréningeztem, most pedig arra készülök, hogy elkezdek bokszolni. Persze nem akarok szorítóba lépni, de a boksz egyrészt alaposan megmozgatja az embert, másrészt az önvédelem szempontjából sem haszontalan. Boldog lennék, ha heti rendszerességgel sikerülne eljutnom az edzőterembe, mert a mozgás azért hiányzik az életemből, főleg, hogy előtte a mindennapjaim része volt.

– A labdarúgással kapcsolatban vannak-e élményei?
– Amióta a Puskás, a musicalt játsszuk, érdeklődő hallgatójává váltam a színfalak mögötti, futballról szóló beszélgetéseknek, igaz, odáig még nem jutottam el, hogy be is kapcsolódjak. De például a darabbéli anyósomat, idősebb Puskás Ferenc feleségét alakító Náray Erika nagyon képben van, a próbák során olykor viccelődött is, hogy igyekezzünk, mert este meccs van a tévében. Én gyerekkoromban nem voltam futballrajongó, az óvodában fociztam legutóbb. Édesapám és Bálint öcsém viszont imádják a focit, annak idején nagyon sokszor rúgták a labdát a kertben, sőt a testvérem kisebb korában járt is edzésre. Aztán áttért a karatéra, manapság pedig már inkább magában edz. Mi, ketten a húgommal, Harmattal a szinkronúszást választottuk.

– Harmatot is ismerhetik a tévénézők, ő a Kismenőkben mutatta meg a tehetségét. Mit gondol, a két Tóth nővér, Vera és Gabi példáját követve lesz egyszer majd nagy közös koncertjük a húgával?
– Biztos vagyok benne, és szeretném is, hogy legyen. Harmat ugyanabban a művészeti szakgimiben tanul, amelybe én is jártam, dráma szakos, nagyon dicsérik. Azt látom, hogy a zene és a színház szeretete erősen él benne is.

– Amikor 2014-ben jelentkezett a Rising Star televíziós tehetségkutatóra, gondolta volna, hogy hét évvel később olyan színházi főszerepeken lesz túl, mint a Sztárcsinálók Poppeája, a Liliomfi Mariskája vagy a Puskás, a musical Hunyadvári Erzsébetje?
– Reménykedtem benne, hiszen kiskorom óta arra készültem, hogy a színészettel foglalkozzak. Ez természetesen csak álomkép volt egészen addig, amíg nem jutottam el az első próbafolyamatig, és nem álltam a színpadon a SunCity premierjén a Pesti Magyar Színházban. Tisztán emlékszem, hogy amikor az előadás végén meghajolt a színészcsapat, akkor lepődtem meg igazán, hogy én is ott lehetek közöttük, nekem is szól a taps. A szalagavatónk napján volt a bemutató, de végül sikerült megoldani, hogy az iskolai rendezvényen is részt vehessek.

– Mire készült, miután véget ért a tévés tehetségkutató?
– Gimnazista voltam, amikor bekerültem a műsorba. Azt követően, hogy számomra befejeződött a Rising Star – az utolsó produkcióként egyébként Dér Henivel énekeltem duettet –, elsősorban a tanulmányaimra szerettem volna összpontosítani. A Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jártam dráma szakra, s a kilencedik osztálytól már a suliban is foglalkoztunk színdarabokkal. Szép emlék, nagyon közel állt a szívemhez az osztályunk. Az iskolai visszatérésem azonban nem egészen a terveim szerint alakult, hiszen befutott a Holnap tali című ifjúsági tv-sorozat felkérése, ami egyszerre a már említett SunCity című popmusical castingja is volt.

– S miképp vezetett az útja a SunCity Rozijától a Puskás, a musical Hunyadvári Erzsébetjéig?
– Szente Vajk rendezővel tizennyolc évesen kezdtem el dolgozni. Ő mindig bízott a tehetségemben és a szorgalmamban, amiért nagyon hálás vagyok neki. Jó néhány előadásban dolgoztunk együtt a fővárosban és Kecskeméten is. Puskás Ferencné szerepét videocasting után kaptam meg.

– Mit tudott korábban az Aranycsapatról?
– Általános iskolában beszéltek nekünk a legendás tizenegyről, megtanították a csapat összeállítását, de ezzel nagyjából ki is merültek az ismereteim. A musical próbáin aztán egyre mélyebben beleástuk magunkat a történetbe, az egyes emberek kapcsolatrendszerébe, s a főhősök élettörténetén keresztül közelebb került hozzám a labdarúgás is. Megtapasztaltam, milyen áldozatokat hoztak ezek a fiatal srácok azért, hogy azokban az embert próbáló ötvenes években futballozhassanak. Az elszántságuk, a lelkesedésük csodálatra méltó, s a teljesítményüket korábbi versenyzőként én is tudom értékelni.

– Érdekes párhuzam, hogy az ön karrierje éppúgy tizenhat évesen kezdődött, mint Puskás Ferencé. Azóta jó néhány remek szerepet játszott el, Öcsi pedig már ti-zennyolc esztendősen válogatott volt.
– Noha kétségkívül sok minden történt velem az utóbbi években, nemigen töprengtem azon, meddig jutottam a szakmában, hiszen még mindig pályakezdőnek számítok, függetlenül attól, hogy az életem negyedét a színjátszással töltöttem el. Remélem, eljön az a pillanat is, amikor azt érzem, igen, most már elértem valami nagyon fontosat, amire emlékeznek az emberek. Az a lehetőség, hogy színpadra állhatok, és esténként eljuttathatok értékes gondolatokat a nézőkhöz vagy mosolyt csalhatok az arcukra, igazi ajándék.

– Hogy érzi magát a Puskás-előadásban?
– Nagyon megszerettem a darabban dolgozó csapatot. Noha sokan vagyunk, mindenkihez személyes kapcsolat fűz. A teljes stáb becsülettel kiveszi a részét a munkából, azt tapasztalom, hogy mindenki ugyanolyan lelkesedéssel, szeretettel, alázattal áll minden alkalommal a színpadra. Ez az egyik legfontosabb produkció eddig az életemben, egyúttal az egyik kedvencem is. Remekül érzem magam a szerepemben, örülök, hogy ilyen erős nőt formálhatok meg Szente Vajk író-rendező, Galambos Attila író és Juhász Levente zeneszerző jóvoltából.

– Mit gondol, miben hasonlíthat Puskás Ferencné karakteréhez?
– Megnéztem a Bözsi néniről fellelhető videókat, elolvastam a darab szakértőjétől, Szöllősi Györgytől kapott Puskás-életrajzot, amelyben rengeteg információ van a családról is. Sajnos nem ismerhettem őt személyesen, hiszen 2015-ben elhunyt, de azt hiszem, Erzsébet kitartása bennem is megvan, s hasonlóan erős. Nagy erő és bátorság kellett, hogy pici gyerekkel a karján nekivágjon a határnak 1956 viharos decemberében, ezért csodálom őt. Nagyon örülök, hogy az életének ez a mozzanata is megjelenik az előadásban, mert nagyon szép pillanatról van szó.

– Igaz, hogy találkozott a Puskás házaspár rokonaival?
– Az unokájuk, Réka és a dédunokájuk, Ane eljött a szegedi előadásra. Jót mosolyogtunk, amikor a darab producerétől, Szabó Lászlótól megkérdezték: biztos magyar lány Erzsébet megszemélyesítője, és nem spanyol? A Szepesi- és az Östreicher-díj idei átadására én is meghívást kaptam. Érdekes és megtisztelő volt egy nekem kevéssé ismert világ kiváló szereplőivel megismerkedni, ráadásul az ünnepségen találkoztam Puskás Ferencné unokatestvérével is. Elbeszélgettünk, s azt mondta nekem: „A Bözsike nem volt ilyen mosolygós, mint maga.” Nem volt bőbeszédű asszony, ám ha mondott valamit, arra mindenki odafigyelt.

– A Puskás, a musical fogadtatására igazán nem panaszkodhatnak, zajos siker
az előadás.
– Valóban ritkaságszámba megy, hogy ennyire hálás és befogadó a közönség, ennyire együtt lélegezik estéről estére a színészekkel. Fantasztikus érzés, hogy állva tapsolnak a darab végén, ami nem kis dolog, főleg az Erkelben, hiszen mégiscsak az Operaház kamaraszínházáról van szó.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 2-i lapszámában jelent meg.)