Ha ütötték, becsukta a szemét – Mező Misi és a sport

– Ha azt mondom, boksz, ön azt mondja...
– ...cipőpucolás. Bár Ferenczi Gyuri barátom, akivel az utóbbi időben sok időt töltöttünk együtt A Dal 2021 zsűrijében, erősen kapacitál, hogy menjek el vele bokszedzésre. Ő több mint tíz éve jár rendszeresen, és olyan lelkesen beszél róla, hogy valószínűleg beadom a derekam – nem is árt kicsit karban tartani a fizikumomat.

– Bevallom, gyerekkori bokszolós történetekre számítottam.
– Az inkább csak próbálkozás volt. Édesapám nagyon szerette, sőt űzte is az ökölvívást, és az öcsémmel minket is tanítgatott. Emlékszem, a lakásunk folyosóján állított fel bennünket egymással szembe. A testvérem kifejezetten fogékonynak bizonyult az oktatásra: a különféle utcai és iskolai csetepatékban előszeretettel alkalmazta az otthon tanultakat, méghozzá sikerrel, mert többnyire győztesen tért haza. Én viszont finoman szólva sem voltam ilyen ügyes. Amikor láttam, hogy lendül felém a kar, egyszerűen becsuktam a szemem.

– Becsukta?
– Be. Ha jött az ütés, mindig ez volt a reakcióm. Biztosan lehetett volna fejleszteni ezen a képességemen, de az igazat megvallva, már akkoriban sem volt szimpatikus semmiféle erőszakos cselekedet. Tudom, a boksz főként észjáték és jelentős szerepe van benne a taktikának, de nekem mindig is nehezemre esett másvalakinek fájdalmat okozni, főleg készakarva.

– Más sportágba bele sem kóstolt?
– Dehogynem. Fociztam Dobozon, a szülőfalumban, majd a Békéscsabai Előrében kezdtem el futni, de nem tartott sokáig, mert ráuntam az egyhangúságra. Bár ez is milyen érdekes: az első gyerekem születése előtt szinte mindennap futottam két kört a Margitszigeten, csaknem egy éven keresztül. A futóedzések után aztán a cselgáncsba szerettem bele. Volt valami szakkörféleség otthon, az iskolánk tornatermében, oda jártunk a tesómmal. Már nem emlékszem, hogy önszántamból jelentkeztem-e vagy a barátaim unszolására, arra viszont igen, hogy a nagy lelkesedés akkor hagyott alább, amikor a foglalkozásokon az volt a rosszalkodásunk „jutalma”, hogy a bordásfalon kellett lógnunk hosszú perceken át. Nem is lett belőlem cselgáncsozó, sem élsportoló.

– Nem volt elég kitartó?
– Világéletemben nehezen viseltem a keretek közé szorítást, azt, hogy mások mondják meg, mit kell tennem, vagy hogyan kell élnem. Azt hiszem, a sportban is ezért nem tudtam elég kitartó lenni, noha később megértettem, érdemes bele energiát fektetni, mert megtanít komolyan venni a feladatokat. Bár ha jobban belegondolok, egész életemben csupán egyetlen dolgot csináltam az első perctől fogva elszántan és megingathatatlan lelkesedéssel: a zenélést.

– A felesége, Hegedűs Dóra tudna mesélni a versenysportról.
– Fehérvári születésű gyerekként az öttusa ejtette rabul, azt mesélte, minden hétköznap hajnali ötkor kelt, hatkor a medencében tempózott, hogy leússza a napi kilométer­adagját. És bár már régen nem versenyez, a rendszeres testmozgás továbbra is része a mindennapjainak. Három gyerekünk van, és emlékszem, mindhárom terhessége során a nyolcadik hónapig rendszeresen úszott. Szeretnénk, ha a gyerekeink életében is állandó jelleggel jelen lenne a mozgás. A fiam szertornára jár, és nagyon tehetséges, a lányokat pedig majd az úszással szeretnénk megismertetni. Igazából mindegy, mit sportolnak, csak leljék benne örömüket.

– Így állnak a zenei nevelésükhöz is?
– Szegényebbek lennének, ha nem tanulnának meg valamilyen hangszeren játszani, de hogy min, az már az ő döntésük lesz, nem a miénk, pláne nem az enyém. Sok szülőn látom, hogy a saját beteljesületlen álmát próbálja meg a gyerekével megvalósíttatni. Aki így tesz, nem jár el helyesen.

– Mező Misinek a zenélés volt a gyerekkori álma?
– Már tízévesen tudtam, ha felnövök, színpadon fogok játszani. Ezt a tudatosságot és eltökéltséget javarészt a szüleimnek köszönhetem, akik az első perctől támogattak, irányt mutattak, és sohasem hagyták, hogy azt higgyem, ez nekem nem sikerülhet. Egyébként a mi családunkban nagyon sok muzsikus volt, talán ennek is köszönhető, hogy amikor eldöntöttem, mire teszem fel az életem, otthon nem mosolyogtak rajtam, hanem a tervemet komolyan véve segítettek előrébb jutnom. Ha valamiért, ezért igazán szerencsésnek mondhatom magam.

– Végignézve a zenei pályafutását, szembetűnő, hogy mindig együttesben játszott. Sohasem akarta egyedül megméretni magát, vagy abból éppen elég volt a sportpályán?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem szívesen próbálnám ki magam szólóban, legalábbis szerintem minden zenekari énekest ambicionál, hogy megnézze, egyedül is elég érdekesnek találja-e a közönség. Készülök is egy önálló műsorral: Mesélő lesz a címe és egy szál gitárral állnék a közönség elé. Ennek ellenére azért jobbára csapatban tudom megvalósítani a terveimet. Az együttes, esetemben a gyulai Magna Cum Laude, sok mindenre megtanítja az embert, leginkább arra, nem az számít a végén, hogy kinek az elképzelése érvényesült, hanem hogy a közös alkotás során mindenki jól érezze magát, és a kész produkciót teljesen a magáénak érezze.

– Ha nem is fogott szólókarrierbe, azért az látszik, hogy a Magna Cum Laudén túl is vannak szabad gyökei: a világjárvány előtt gyakorta lépett fel a Budapest Bárral, és tagja a NAZA nevű formációnak is.
– Pedig én magam nem teszek e lehetőségekért semmit sem, egyszerűen csak megkapom az esélyt a Jóistentől. Az persze már rajtam múlik, hogy élek-e velük vagy sem. Nagyon sok esetben nem éltem, máskor viszont elgondolkodtam rajta, hogy helyt tudnék-e állni abban a szerepben, át tudnám-e ugrani a lécet? Farkas Robi megkeresése a Budapest Bárból azért tetszett, mert szimpatikusnak találtam a társaság munkásságát, és mert otthon éppen ilyen zenén nőttem fel. Hasonló volt a NAZA: Szűcs Krisztiánt felkértem dalszövegírásra, ám mire észbe kaptam, létrejött egy önálló formáció és csak úgy „kigurult” belőlünk két lemez. Szeretek különböző feladatokba belekóstolni, ugyanakkor nem próbálok ki mindent, vagy legalábbis sokkal kevesebbet, mint amennyi felkérést kapok. Szeretek válogatni is, ám érzelmi kötődés nélkül nem vállalok el szinte semmit. Duettet például nem tudok énekelni, ez a műfaj hiányzik a munkásságomból: azért, mert még egy rövid dal erejéig sem vagyok képes megjátszani, hogy szerelmes vagyok az énekesnő partnerembe. Eddigi pályafutásom során mindössze egy duettet énekeltem, Bangó Margittal az Én a bánatomat című dalt, de ahogy mondani szokták, az más kávéház.

– A szombaton véget érő A Dal 2021 már a harmadik televíziós műsor, amelyben zsűritagként szerepelt. Ennyire szeret véleményt formálni, vagy inkább élvezi, hogy fejlesztheti a kritikai gondolkodását?
– A zsűrizésre is igaz, amit az imént mondtam: nem magamtól jelentkeztem, viszont amikor megtaláltak a feladattal, kíváncsivá tett, mire vagyok, mire lehetek képes a színpaddal szemben ülve. Fontos volt az elejétől tudatosítani magamban, hogy zenekari énekesként a megszólalásaimat nem Mező Misivel, hanem a Magna Cum Laudéval azonosítják a nézők, vagyis ez alapján ítélik meg az együttest is. Ez nagy felelősség, ám hogy megéri hitelesen és őszintén kommunikálni, azt mindennél csalhatatlanabbul jelzi, hogy a televíziós műsorok után többen lettek a koncertjeinken.

– Nem először ült A Dal című műsor zsűrijében sem, viszont a 2021-es kiadás abból a szempontból különleges volt, hogy az indulók között többségében voltak a szélesebb körben kevéssé ismert előadók. Könnyebb vagy nehezebb így az ítéletalkotás?
– Se nem könnyebb, se nem nehezebb, viszont éppen e koncepció miatt vállaltam harmadszor is a zsűritagságot. Nagyon tetszett Both Miklósék terve: ne mindig ugyanannak a szűk létszámú zeneszerzői és szövegírói körnek a dalai szólaljanak meg a műsorban, legyen lehetőségük bemutatkozni ismeretlen előadóknak is. Ez persze nem azt jelenti, hogy azok már el vannak felejtve, akik korábban bizonyítottak. Fogjuk fel missziónak: mindenkinek jár az esély professzionális keretek között is.

– A Wikipedia-oldalán azt írják: külön nem „hirdeti”, de vállalja, fontos neki a hit. Hogyan talált rá Istenre?
– Kétféle hívő ember létezik szerintem: az egyik valamilyen trauma után keresi a Jóisten társaságát, a másik pedig azért, mert érzi a hiányát. Én az első csoportba tartozom, családi tragédia következményeként szólítottam meg Istent és tettem le az addig cipelt bűneimet a lába elé. Miután megszabadultam a teher súlyától, elkezdtem formálódni: megváltozott az értékrendem, másképpen ítéltem meg másokat, mint korábban. De nem is az egyenkénti változások a legfontosabbak, hanem hogy teljesen új, magasabb minőségű életet kezdtem el élni, és ez a megváltozott életminőség a mikrokörnyezetemre is hatással volt. Ez a jobb lelkület jelentkezik a családom vagy a zenekar életében is, ott van minden mondatomban, kijelentésemben és cselekedetemben. És felemelő érzés tudni, hogy a személyes példám hatására egyre többen tapasztalják, hogy az életünkben jelentkező hiányt ki lehet tölteni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 13-i lapszámában jelent meg.)