A nagy durranás, avagy minden előrejelzés ellenére olimpiai bajnok lett

Ugyan gróf Zichy Kázmér ügybuzgalmának köszönhetően 1904-ben megalakult az Országos Magyar Galamblövő Egyesület (OMGE), ám az első világháború kirobbanásával mély álomba is szenderült. A hazai élő- és agyaggalamblövészet talpra állítása összefüggésbe hozható a 1924-es párizsi olimpia közeledtével, pontosabban azon emberek tettrekészségével, akik fantáziát láttak a világ legnagyobb sporteseményében. Első, és valószínűleg második hallásra is furcsa, mindenesetre a Királyi Magyar Automobil Club (KMAC) karolta fel a rendkívül költséges sportot (hobbit?), amennyiben 1921 januárjában életre hívta lövészszakosztályát, és az alakuló ülésen Halasy Gyulát választották meg jegyzőnek. Innentől pedig az ötven éve, 1970. december 20-án elhunyt Halasy köré szőjük a történetet.

A kisvárdai jómódú kereskedő, takarékpénztári igazgató, több részvénytársaságban is igazgatósági tag Halasy Mór fia, a (vadász)lőfegyverekkel gyerekkora óta jól bánó Gyula 1921-ben a KMAC tagjakén ismerkedett meg a rendkívül költséges agyaggalamblövészettel. Vélhetően a Magyar Nemzeti Vívó és Céllövő Club által szeptember 3-án Balatonföldváron rendezett viadal volt az első jelentősebb versenye, amelyen üveggolyólövészetben ért el harmadik helyezést. Még 1922 áprilisában is csak pisztolyban mérette meg magát a Marczibányi téri lövöldében, hogy aztán ő is részt vegyen az OMGE újjáalakításában: az 1923 januárjában általa is aláírt nyilatkozatban szerepel egy árulkodó mondat, amely az egyik, ám annál fontosabb motívumra világít rá: „Végre a párisi olimpiász közeledő időpontja is szinte kihívóan mutatják nekünk azt az utat, melyen e sport intenzív űzése révén célunkat reméljük elérni.”

Halasy annyira célt akart érni, hogy valóságos aszkétaéletet élt, szeme előtt csakis az ötkarikás szereplés lehetősége lebegett. Hajnalban kelt, hogy munka előtt is edzhessen a Margitsziget északi csúcsán az OMGE által még a háború előtt kialakított pályán. „Fájdalom, a galambot helyettesítő agyagkorong és a töltény olyan drága, hogy majdnem lehetetlenné teszi a tréninget. Az olimpiászra való elutazást megelőző napokban több millió árú töltényt lőttem el” – magyarázta néhány nappal meglepő olimpiai diadalát követően az Ellenzék újságírójának. Noha egy-két helyen úgy írják, hogy csak Lumniczer Sándor költségeit fedezte a MOB, több forrás alapján megállapítható, hogy az övét is állta, míg a Szomjas testvérek, László és Gusztáv csatlakozott hozzájuk saját zsebből finanszírozva a részvételt.

Az egyéni viadal első napján, július 8-án hetven korongra céloztak a versenyzők. Lumniczer gyomorrontás (bélfertőzés) miatt messze elmaradt tudásától, ellenben Halasy szépen haladt, és éremesélyesként, 69 találattal várta a másnapot, a hátralévő harminc lövést. Az első húszból is csak egyszer tévesztett, míg a befejező tíz után mindannyiszor porrá zúzta a 11 centiméter átmérőjű korongot. Olimpiai rekordnál, 98 találatnál állt meg, csakúgy, mint a finn Konni Huber – azaz újabb tíz kísérlet döntött kettejük között.

Halasyt tökéletes nyugalom szállta meg, egy lövést sem rontott, míg a finn mindjárt az elsőt elhibázta, s már hiába talált kilencszer. Noha Halasy győzelme váratlanul hatott a toronymagas esélyesnek vélt amerikaiak, kanadaiak árnyékában, ne feledjük, a kétéves odaadó, intenzív tréningek révén hatalmas fejlődésen mentek keresztül legjobb agyaggalamblövőink, a Párizsban trónra lépő magyar már 1923-ban Hamburgban nagyot „durrantott”: 200 korongra célozva 132 sorozatos jó lövéssel állított fel világrekordot. Az olimpiai aranyból persze a puska is kivette a részét, amelynek kapcsán néhány érdekességgel is tudunk szolgálni, mégpedig Kankovszky Artúr jóvoltából. A Magyar Birkózók és Bokszolók Országos Szövetségének akkori alelnöke a Nemzeti Sportnak írt cikkében kulisszatitkokat árult el. A Halasy által használt Behr-féle puskát ő hozatta 1914-ben a brémai gyárból, de „1919-ben cca 15 különböző versenyfegyverrel együtt ez a fegyver is elkerült tőlem és M. D. cs. és kir. kamarás tulajdonába ment át, ki azt, hála az égnek, Halasi dr.-nak adta át”.

Hogy mekkora meglepetésnek számított az itthon sem ismert Halasy remeklése, alátámasztja a Pesti Hírlap már 1923 karácsonyán meghirdetett játéka, amelynek keretében meg kellett tippelni a magyar aranyérmeseket. Több ezer levél érkezett a kétmilliós pályázatra, de egyetlen olyan pályázó sem akadt, aki mindkét sportoló nevét feltüntette volna – sőt: Halasyra senki sem gondolt! Ennyi év távlatából különösen szemet szúr egy korabeli hír, amely szerint csak 1925 februárjában küldték el neki és a másik magyar aranyérmesnek, a vívó Pósta Sándornak a győzteseknek járó tiszteletdíjat Párizsból. Csak Pósta esetében magyarázható a késedelem, merthogy az ezüstérmes francia Roger Ducret hivatalos fórumokon is igyekezett elvitatni magyar vetélytársa elsőségét, ellenben Halasy sikerét senki sem kérdőjelezte meg.

Koronglövő olimpiai bajnokunk 1929-től hosszú éveken át alig-alig versenyzett, 1929 szeptemberében pedig Pattantyús András álnéven tűnt fel Sóstón, ahol második lett a handicapben. Az 1932-es élőgalamb-lövő világbajnokságot nem hagyta ki, aminek csapatarany és egyéni bronz lett a jutalma, mint ahogy vonzotta az 1934 májusában Budapesten egy kalap alatt megrendezett országos, Európa- és világbajnokság. Valószínűleg a versenyhiány miatt nem termett neki babér, ellenben 1936 elejétől ismét szigorúbban tartotta rajta a szemét az agyaggalambokon, s nem is csalódott magában: ezüstérem egyéniben, arany csapatban.

Elmondása szerint Halasy (valószínűleg 1916 szeptemberében) két orosz gyalogezreddel és hat ágyúval szemben négy napig tartotta hősiesen a Ploska nevű magaslatot századával, nyolc rohamot visszaverve voltak kénytelenek feladni az állást. Ugyanilyen szívósan tapadt sportágához, amelyben a második világháborút, majd az 1945 utáni esztendőket követően 1952-től újra kibontakozhatott, évekig dolgozott a koronglövő-válogatott edzőjeként, miközben meg is mérette magát. Végül 1961-ben, hetvenévesen hagyott fel a versenyzéssel a mindjárt az első fajsúlyos fellépésén emlékezetes bravúrt végrehajtó „Mösszjő Álázi”.