Negyven éve lett a NOB megmentője Juan Antonio Samaranch

A nemzetközi olimpiai mozgalom, amelyet a NOB-alapító Pierre de Coubertin 1894. június 23-án életre hívott, szinte nem is hasonlított arra, amelyet Juan Antonio Samaranch 2001-ben örökül hagyott utódjára, Jacques Rogge-ra. Athénban 14 ország vett részt, kilenc sportág 43 aranyáért (valójában ekkor még ezüstjéért) küzdöttek a sportolók, ugyanez a három szám Sydneyben, Samaranch fantasztikus záró olimpiáján 199, 40 és 300 volt, a résztvevők száma felülmúlta a tízezret, az ötkarikás játékok elérte önnön határait.

Közben eltelt több mint egy évszázad.

A moszkvai olimpia előtt (nem mellesleg: 60. születésnapjának előestéjén) megválasztott Samaranch csak az augusztus 3-i záróünnepségen lépett az addig regnáló ír Lord Killanin helyébe. Az új elnök nagy fölénnyel nyert, 44 voksot kapott, mögötte 23-mal a svájci Marc Hodler, 6-tal a nyugatnémet Willi Daume, és 5-tel a kanadai James Worrall végzett, az új-zélandi Lance Cross nem kapott szavazatot – Samaranchot később 1989-ben, 1993-ban és 1997-ben is ellenjelölt nélkül újraválasztották. (És a szervilis alattvalóktól első, még moszkvai sikereként a játékok alatt zajló Olimpfil '80 nevű bélyegkiállításon rögtön érmet kapott tíz sorozatból álló gyűjteményéért...)

Nem véletlen, hogy moszkvai diplomataként a szocialista blokk voksaira is számíthatott a csonka olimpiát megelőző elnökválasztáson, és ebből következően az sem, hogy itt-ott azért emlegették szovjet titkosszolgálati kapcsolatait. Katalánként az alkalmazkodás mintapéldányává lett, jómódú család harmadik gyermekeként született 1920-ban, a felnőttkor küszöbét átlépve máris a polgárháború forgatagában találta magát, ahol a köztársaságiak egészségügyi szolgálatba helyezték, ám ő Francóval szimpatizált, és Zalka Mátéék elől Franciaországba menekült.

A Generalísimo uralma alatt viszont – leszámítva, hogy a La Prensa sportújságírójaként 1943-ban távoznia kellett a laptól, amikor éles szavakkal illette a Real Madrid szurkolóit a Barcelonától elszenvedett 11:1-es vereség után... – töretlen volt a karrierje. Előbb a családi textilvállalkozást erősítette, majd bankár, sportminiszter, 1966-tól NOB-tag és madridi parlamenti képviselő lett, mi több, Barcelona tartomány kormányzótanácsának elnökeként élte meg a Franco-korszak 1975-ös végét. Az utóddal, János Károly királlyal való kitűnő viszonyának ékes bizonyítéka, hogy 1991-ben, amikor Katalónia, Spanyolország és a világ nagyban készült a következő nyári barcelonai olimpiára, Samaranch 1. márkijává nevezték ki.

Egy másik főnemes, Coubertin báró után (29 év) a maga 21 évével ő állt a legtovább a Nemzetközi Olimpiai Bizottság élén. Ez idő alatt Szöul, Barcelona (Samaranch szülővárosa) és Sydney három varázslatos olimpiát adott a világnak, a téli játékokat 1994-től átvitte a köztes páros évekre, igaz, Athén elől az 1996-os centenáriumi játékokat hogy, hogy nem elorozta a Coca-Cola fővárosa, Atlanta. De ennek az olimpiának a záróünnepségén a Samaranch által teremtett hagyományt megszakítva nem hangoztak el a híres „best games ever” (minden idők legjobbja) szavak, avagy a NOB-elnök is tudta, hogy ami Szarajevótól Sydneyig valamennyi téli és nyári rendezvénynek dukált, azt Atlanta nem érdemelte ki.

A katalán elnök az 1984-es Los Angeles-i csonka olimpia ellenére (Moszkvában Samaranch még úgy nyilatkozott, hogy „A remény és kibékülés olimpiásza következik...”) a békét és az exponenciálisan emelkedő televíziós jogokkal, valamint a NOB szponzori programjával a pénzügyi fellendülést hozta el a világ legnagyobb sporteseményére.

Hiába a kelet-európai bojkott, már Los Angeles is minden rekordot megdöntött a sportolók számát tekintve, és a Samaranch-korszak olimpiái alatt ez az adat csak folyamatosan nőtt. A labdarúgást és az ökölvívást leszámítva valamennyi sportágban elérte, hogy a legjobbak lépjenek színre, és még a kőkemény FIFA-val szemben is nyert csatákat, az 1984-es olimpiától már a futball sem álamatőrök játszadozása. Ki ne emlékezne: Barcelonában Jordannel, Magic Johnsonnal, Birddel az élen az NBA legendái nyerték meg a férfi kosárlabdatornát, a '92-es Dream Team azóta is etalon. A tenisz sztárjai és a legjobb profi országúti kerékpárosok is visszatértek az ötkarikás családba, Naganóban, a téli olimpián pedig az NHL-hokisok (így Wayne Gretzky is) átlépték a küszöböt – befelé.

Regnálása alatt került fel az ötkarikás játékok műsorára az asztalitenisz, a baseball, a hegyikerékpár, a tékvandó és a gumiasztal, és tért vissza a tenisz, valamint a kajakszlalom. A hölgyek szinkronúszásban, ritmikus gimnasztikában és softballban kaptak lehetőséget, ahol pedig már jelen voltak, egyre több és több versenyszámban küzdhettek az érmekért. Téli álmot sem aludtak a NOB-tagok: a rövid pályás gyorskorcsolya, a curling, a hódeszka és a szabastílusú sí is a Samaranch-korszaknak köszönheti olimpiai létét.

Elnöksége alatt nyitotta meg 1993-ban kapuit a Genfi-tó partján Lausanne-ban, a NOB székhelyén a csodás Olimpiai Múzeum, amelynek épületét egy mexikói és egy svájci építész, a nem mellesleg NOB-tag Pedro Ramírez Vázquez és Jean-Pierre Cahen tervezte, és amelyet 1995-ben az Év európai múzeumának választottak.

Samaranch kapcsán essen néhány szó a magyar szálról is: az 1983 óta NOB-tag Schmitt Pál kezdettől szoros, baráti viszonyt ápolt a spanyol főnemessel, az általa fémjelzett évtizedekben volt 1991-től 1995-ig a végrehajtó bizottság tagja, további négy éven át pedig a NOB, így Samaranch alelnöke, majd 1999-től a szervezet protokollfőnöke. (És a spanyol mentor távozása után pályázott az elnöki székre is, 2001-ben Jacques Rogge, az egykori belga rögbijátékos és vitorlázó futott be, Schmitt a 112. – ismét moszkvai – kongresszuson, bejutott a szavazás második körébe, és negyedik lett.) A Magyar Olimpiai Bizottság 1989-tól hivatalban lévő elnöke 1993-ban, az Antall-kormány alatt lépett diplomáciai pályára, amellyel kapcsolatban maga mesélte, hogy a külügy három lehetséges állomáshelyet ajánlott fel neki: Madridot, Londont és Torontót. Schmitt – nem utolsósorban Samaranch miatt – a spanyol fővárost választotta. Erre, legnagyobb meglepetésére, Samaranch csak annyit mondott neki a telefonba: „Megőrültél, fiam? Londont ajánlják, és Madridot választod? London a világ fővárosa...” A NOB-é mindenesetre már ekkor is Lausanne volt – nem véletlen, hogy 1999-től Schmitt is Svájcot, Bernt választotta második, utolsó nagyköveti posztjául. Samaranch többször járt Budapesten, a Testnevelési Egyetem például Doctor Honoris Causa díszdoktori címet adományozott neki.

A 2001-es kongresszuson aztán 81 évesen lemondott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki tisztségéről. Cserébe fiát, ifj. Juan Antoniót, aki a Nemzetközi Öttusaszövetség (UIPM) alelnökeként már letette a névjegyét, NOB-taggá választották – más kérdés, hogy a 71 támogató mellett 27 nem szavazat és 27 tartózkodás jelezte, hogy a NOB-ban azért nem mindenki a Samaranch-família feltétlen híve. (Az ifjabbik Samaranch amúgy a kilencedik gyermek volt a NOB addigi 107 éves történetében, aki apja örökébe lépett, a sorban előtte ott volt Monacót 1985 óta képviselve Albert herceg is, akinek édesapja, III. Rainier 1949-től egy évig volt a NOB tagja.)

A Samaranch-érát természetesen a botrányok sem kímélték, és most ne elsősorban az egyre inkább elharapózó doppingra (Ben Johnsontól Marlene Otteyig sztárok sora bukott le a spanyol NOB-elnök idején), sokkal inkább a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot és úgy általában a sportot átszövő világméretű korrupcióra gondoljunk. Az 1992-ben megjelent „Az öt karika lordjai” (The Lords of the Rings – a Gyűrűk urára, a The Lord of the Ringsre utaló szójáték) című bestseller kíméletlenül mutatja be a világ egyik legnagyobb szervezetének sötét ügyeit, de Samaranch regnálása alatt a 2002-es téli játékok rendezőjének választott Salt Lake City pályázata körüli botrány (az amerikai város a NOB 1995-ös budapesti kongresszusán nyerte el a jogot, a katalán elnök azt azért elismerte, hogy két remek Browning-puskát kapott ajándékba a szervezőbizottságtól...) sem hiányzott a NOB-nak, Samaranch 1999-ben még bizalmatlansági indítványt is beterjesztett önmaga ellen, aztán természetesen maradt. Máskor meg olyan vádak ellen kényszerült védekezni, mint hogy 78 évesen luxuskörülmények között, gésák társaságában ünnepelte volna az 1998-as naganói olimpia befejezését.

Ma – azaz jövőre, ha egyáltalán megrendezik – az olimpia már nem igazán emlékeztet arra, amilyen Juan Antonio Samaranch alatt volt. Az ilyen-olyan feltűnő sportágak, az erőszakos koedukáció, a résztvevők szinte kezelhetetlen nagy száma, a mindent átható üzleti szellem és a jól hangzó, de igazi lufinak bizonyuló Agenda2020 mind-mind azt mutatják, hogy a hamisítatlan, szerethető olimpia, amely a spanyol-katalán főnemes uralkodása alatt teljesedett ki, a végóráit éli.

Kár lenne érte.