Te kit választanál? – N. Pál József publicisztikája

A verseny a sport lényege, így a szurkoló a meccs végeztével (s a másik közeledtével) – immár virtuálisan – folytatja a viadalt tovább, mert a lelke végképp megnyugodni képtelen. Vitázik a hogy volt? és a hogy lesz? örök koordinátája mentén mindhalálig, szereti győztesnek tudni magát, hisz' „találata”, véleményének „diadala” (ha sokan értenek egyet vele) a hozzáértés illúziójával, a bennfentesség, a sportolóval, a csapattal, a szituációval, a történettel való azonosság érzetének lélekemelő mámorával ajándékozza meg őt. „Megmondtam, ugye, megmondtam”, harsogja (súgja, sziszegi) csillogó szemmel, s vitázik nagy magabiztossággal tovább, ha nem „talál” a következő alkalommal, akkor is. A végtelenből végtelenbe tartó vita e létforma törvényszerű része alkalmasint, sőt, hiszem, e változatos témájú „beszéd” folytonossága a sport közösségteremtő erejének egyik záloga.

E vetélkedés népszerű formája a ki volt (kik voltak) minden idők legjobbja (legjobbjai) sportáganként vagy „összesítve”, klubonként, nemzetenként vagy a világon akár, s állítom, e játékot az is szereti, aki a választás (szavazás) lehetetlenségét hangoztatja minduntalan. „Minden idők” legjobb magyar sportolóját már 1927-ben (az úszó Bárány István lett az első!), legjobb labdarúgó-tizenegyét pedig 1929-ben megválasztották, s – noha szavazni csak némi „munkával”, postai úton lehetett – nagy volt a részvétel akkor is, később meg egyre több lett e „játékra” való alkalom. Játékot írok, mert e versenyt mindig így fogtam föl elsősorban – az Év sportolója-, sőt az Aranylabda-szavazást is –, és sosem hittem, hogy az eredménynek valaminő objektív módon is bizonyítható sorrendet kellene tükröznie. Szakmabeliek voksolnak vagy a pórnép, ebben nem látok lényegi különbséget.

A „pólósok pólósa” játékban tizenegy tekintély mondott véleményt (tízes sorrendet kellett felállítaniuk), a szokásosnál szakszerűbbnek illik az eredményt elfogadni tehát, s lehet, így van ez, hisz a kommentekben is ritka harmónia honolt, egy „mérgesebb” hangra emlékszem csupán, a tíz név megismerése előttről még. „Ha nem Benedek Tibi győz, csalást fogok kiáltani”, írta valaki, némi (a tervezett „harag” élét tompító) iróniával talán, mások a harmincas évekbeli hősök (Németh Jamesz, Halassy Olivér), a még aktív Varga Dumi hiányán vagy Sárosi László előkelő (hatodik) helyén értetlenkedtek egy sort, ám a többség – főleg – a sorrend elejével elégedettnek mutatkozott. Nem volt anyázás, egymás és a szavazók elmeállapotának kétségbe vonása, a honi póló erejének méltatása annál inkább!

Mi tagadás, ennek örvendek legjobban. Sosem tagadtam – egy-egy Messi versus CR7 őrjöngés megjegyzéseit szemlélve főleg nem! –, hogy a kommentelést úgy, ahogy van, betiltanám, mivel az alantas ösztönlét bátorítójának gondolom, ám e műfaj most jobbra való hitemben erősített, akárcsak a szavazás. Nem azért, mert a „dobogósokat” eltaláltam (a győztest igen, a másik kettő sorrendjét nem), hanem mert régi meglátásom – a sporttal kapcsolatos identitásom? – két szeletét véltem nagyjából bizonyíthatónak. Meg azt, hogy az efféle voksolások/választások a szavazói és a szurkolói lélek természetéről árulnak el sokat.

Az egyik „szeletről”. Állítom, amikor a szurkoló a történelemre néz (ami személyes históriája hosszával egyezik általában!), nem a meccsre/sporteseményre, hanem a benne ragadt élményre, a milyen boldog/csalódott lettem akkor állapotára emlékezik elsősorban, s értékválasztását ez az emóció határozza meg. Midőn „leg”-et választ, nem szigorúan „szakmai” döntést hoz tehát, még ha az adott sportághoz ért, illetve az eredményeit részletesen ismeri (ami még nem azonos a „hozzáértéssel”!), akkor sem talán. Ekként a „legjobb” nem kell, hogy a „legeredményesebb” is legyen okvetlenül.(Megjegyzem: aki csak a gólokat, gólpasszokat meg a trófeákat – érmeket! – számolgatja döntő érvként, újabb korunk agresszív sikerparancsának utcájában jár menthetetlenül.) Így a legek listáján a háromszoros olimpiai (esetleg: világ-) bajnok nem kell, hogy „megverje” az egyszerest mindenáron. (A futballban a gól/trófea mindenekfelett jelszó főleg nem ér, noha ott – nálam – Pelé a legjobb, ebből nem engedek!) A „minden idők legjobbja” választás élmény-emlékezet-tradíciótudat lenyomata mindig, végső soron szubjektív döntés (is) tehát, ami olykor objektívnak is elfogadható. Ez történt a mostani esetben is!

S essék szó a másik „szeletről”, ami az előzővel függ össze persze. Kedvelt játékom, úgy nyolcvan százalékra bejön általában. A feladat: ki-ki nevezze meg azt az egy-kettő-három labdarúgót (pólós is lehet!), akit/akiket a legjobbnak látott (!) életében. Ritka kivételtől eltekintve olyan nevek hangzanak el, akik akkor voltak aktív játékosok, midőn a választó nyolc-tíz-tizenöt évesen a sportágra elementárisan rácsodálkozott, s az eredendő élményhez képest minden későbbi jelenség kisebb-nagyobb „hanyatlástörténetnek” mutatkozik, az emóció intenzitásában biztosan. Nem „szakmai” mérce ez sem persze, ám létünk mitológiája – az aranykor-ezüstkor-vaskor váltást fogalmazó Hésziodosztól Arany János Toldijáig – így épült föl, ez tudható. Régi közhely: a harmincas években Orthot és Schlossert, Puskásék idején Sárosiékat, 1960 után Puskásékat, Nyilasiék korában meg Albert generációját emlegették az „érettebb” (több nemzedéket látott) szurkolók révetegen, s ennek így kellett lennie, ha a magyar futball alakulástörténete kifejezetten „speciális” – a világon másutt nem föllelhető – jelenség, akkor is. Minden hiába: az életnek az emlékezet és a remény igen fontos része törvényszerűen, aki csak a jelenben él, egy fogyasztás-, a sportra nézvést eredmény-, illetve pőrén sikercentrikus világ foglya ma menthetetlenül.

Így nincs mit tenni, ehhez hasonló választások esetén a voksokat, azok sorrendjét az életkor befolyásolja nagyban, ha szakember, ha szurkoló az illető. Nem biztos, hogy mindig és mindenkinél, de általánosságban igen, ezt gondolom. Ki kire, milyen sorrendre voksolt, nem tudom (két esetben kaptam – az első helyezettről – „fülest”, de nem árulom el), ám hogy nagy meglepetések érnének, nem hiszem. Megvallom, mint megszállott történészféle, a harmincas évek generációjából én Németh Jameszt csak beszorítottam volna a 6–10. helyre tán, noha nincs már ember (a szavazók közt sem!), aki játszani látta őt, így megértem, hogy – legendás kortársaival egyetemben – nem került a tíz közé. Ki kit jelölt elsőnek, nem firtatom, ám hogy a 85. évében járó Kárpáti György Gyarmati Dezsőt, Märcz Tamás, Varga I Zsolt meg korosztálya zsenijét – Kásás Tamást – tette az élre, ebben szinte-szinte biztos vagyok. Sőt, Faragó Tamás legalább öt-hat első helyét is gyanítani merem, ami az emlegetett életkor okán (is) – középiskolás voltam 1973–1976 között, első nagy pólós élményeim idején – az én virtuális választásommal is megegyezik.

Amúgy a vezető hármas helyét (nem a sorrendet!) vitatni aligha érdemes, jellemző, hogy pontszámban is jelentősen „megverték” az őket követőket. Faragó Tamás elsőségéhez mégis hadd tegyek érvként hozzá valamit. Láttam egy oktatófilmet vele a főszerepben, nézze meg, aki teheti. Számomra, akinek a póló víz alatti birkózásnak s a bíró összevissza fütyörészésének tűnik, s aki egy „semleges” mérkőzést végignézni képtelen, ebből sejlett föl, milyen csodás képesség rejlik az egyhangúnak tetsző meccslátvány mögött. Állítom, „Tonó” jobban dekázott válogatott labdarúgóink némelyikénél vízben, a hátán lebegve is! Továbbá: lénye, megjelenése, lázadást, nonkonformitást is sugalló intelligenciája ama hazugságra telepített kor félelem nélkül való tagadása volt. Meg a magyar vízilabda örök jelképe, amiben csibészség, finesz, káprázatos tudás s e játék szeretetét sugározni képes idea meghaladhatatlanul összenőtt.

S bizonyság talán, hogy a sport fölé hajolva, róla vitázva nőhet közösség körénk, s hogy mindig-mindig akad valami titok, amiben a lelkünk mélyén egyek vagyunk, elválaszthatatlanul.