Marketing kényszerből – Szűcs Miklós publicisztikája

Ha fogadni kellett volna a sportágra, amely az esztendő első hónapjában a legtöbb bulváros témát szolgáltatja, gyaníthatón kevesen gondolnak az asztaliteniszre. Amúgy teljes joggal, elvégre ott van nekünk az ezen a téren jól bejáratott futballunk, amelyhez időnként csatlakozik a kézilabda, az úszás, kielégítve a magánéleti gondokra, zaftos pletykákra éhes (nagy)közönséget. Jómagam nem is emlékszem rá, hogy a pingpongosok mikor szerepeltek annyit a bulvársajtó hasábjain, mint az elmúlt hetekben azzal, hogy Póta Georgina gyermeket vár, és hogy emiatt Bátorfi Zoltán szövetségi kapitány a 44 esztendős, a válogatottól már másfél évtizede elköszönő Fazekas Máriát hívta meg a keretbe – ráadásul a történet csattanója sem hétköznapi, hiszen női csapatunk a sportág történetében először kvalifikálta magát az olimpiára.

El is viccelhetném az egészet azzal, hogy szívesen gratulálnék a szövetség marketingesének, lám, így kell csinálni, ilyen sztorikkal kell felhívni az emberek figyelmét az eredményeit tekintve szebb napokat látott magyar asztaliteniszre, ám ennél sokkal összetettebb és rosszabb a helyzet. Ami Póta terhességét illeti, azon nincs mit magyarázni. A most 35 esztendős klasszis még csak 19 volt, amikor 2004-ben idehaza megválasztották az év női játékosának – pedig konkurenciának akkor még ott volt Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina is –, s most, 2020-ban még mindig ő az első számú magyar asztaliteniszező. A több mint másfél évtized nagyobb részében elért eredményeivel gyakorlatilag egymaga tartott esernyőt a sportág fölé, de törvényszerű volt, hogy elérkezik az idő, amikor nála is a családalapítás kerül előtérbe. Hogy ez éppen a tokiói olimpia előtt vált aktuálissá, a sportágnak nyilván nem jó, de ez most másodlagos: ha a sors így akarta, fogadjuk el, s mindannyian tiszta szívből szorítsunk Pótának, hogy ebben a rá váró új szerepkörben is legalább olyan sikeres legyen, mint volt – és talán még lesz is, a mostani tervei szerint ugyanis az ősszel már újra láthatjuk játszani – az élsportban.

Ami a történet második felét, Fazekas Mária csapatba kerülését illeti… Nos, itt érdemes elidőzni egy kicsit. Bátorfi Zoltán szövetségi kapitány nemrégiben azt mondta, igazából nem kellett sokat gondolkoznia a Póta kiesésével kialakuló helyzet megoldásán, neki kézenfekvőnek tetszett a budaörsi játékos beválogatása. Persze nem csak úgy a hasára ütött, szakmai indokokkal támasztotta alá, miért van szükség egy 44 éves játékosra a válogatottban, beszélt a klubszinten már összeszokott Pergel Szandra, Fazekas Mária párosról, rutinról és az együttesen belüli hangsúlyok áthelyeződéséről.

Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, kívülről nézve egyértelműen logikusnak tűnő érvekről van szó, s mivel az eredmény Bátorfit igazolta, tulajdonképpen nincs is értelme velük vitatkozni. Azon viszont igenis érdemes elgondolkozni, hogy a kapitánynak miért éppen ez volt a legjobb, vagy ha úgy nézzük, a legkevésbé kockázatos megoldás, konkrétabban fogalmazva: milyen a jövőképe annak a sportágnak, amelyben a legjobbja kiesése után a szövetségi kapitány nem a tehetséges feltörekvő fiatalok egyikét, hanem a 44 esztendős asztaliteniszezőt választja.

A válasz nem túl bonyolult: sötét.

A vészharangot persze már hosszú évek óta kongatják, s nem is alaptalanul, hiszen a tények és a számok egy ideje tűpontos könyörtelenséggel jelzik a bajt. A korosztályos Eb-ken mind ritkábbak a magyar sikerek, az országos bajnokságon olyan kevés az induló, hogy már egy harminckettes főtábla sem jön össze, a válogatottban pedig senki sincs, aki akár csak veszélyeztetné a Póta Georgina, Madarász Dóra, Pergel Szandra hármas dominanciáját. Alkalmanként ugyan lehetőséget kapnak a fiatalabbak is, ám ha igazán fontos mérkőzésről volt szó, Bátorfi, sőt még elődje, Téglás Péter is mindig az alapcsapatot küldte asztalhoz. Ha abból indulunk ki, hogy a mindenkori szövetségi kapitány nem a ellensége önmagának, ezt nyilván azért tette, mert úgy látta, egyelőre senki sem képes megkérdőjelezni a most 35 éves Póta, a 31 éves Pergel és a 26 éves Madarász helyét, ami finoman fogalmazva is aggasztó, elsősorban azért, mert igaz. Még akkor is, ha a fiatal játékosok eredménysorából minden bizonnyal ki lehet emelni néhány relatíve látványos sikert – kétségtelen, néha elcsíptek egy-egy előrébb rangsorolt asztaliteniszezőt –, de ezek inkább a szabályt igazoló kivételek, semmint a válogatotton belüli erőviszonyokat idővel átalakító tendenciák. Ráadásul az új generációt sem úgy kell elképzelni, mint egymással versengő ifjú reménységek tömegét, sokkal inkább mint ebben a sportágban még legalább valamit tenni akarók szerény csoportját. Mert ahogy ők sem szorítják ki az „öregeket” a válogatottból, nekik sincs nagyon konkurenciájuk, azaz, ha a végletekig leegyszerűsítve akarunk fogalmazni, alig-alig akad valamirevaló ifjú pingpongos.

Az okokat a megváltozott viszonyoktól (értsd: ma már nem olyan nagy buli egy kevéssé népszerű sportágra feltennie az életét bárkinek is) kezdve az anyagi lehetőségeken át a szakmai munka hiányosságáig bizonyára napestig lehetne sorolni, a tényeken azonban ez mit sem változtat. Amióta nincs vagy pontosabban fogalmazva csak visszafogottan szuperál a magyar női asztaliteniszt évtizedeken át életben tartó utánpótlás-nevelő „gyár”, a Statisztika, egyértelműen tetten érhető a visszaesés. A Marczibányi téri Ormai-birodalom amellett, hogy évtizedeken át termelte a klasszisokat, a mai napig fennálló rekordként 25 alkalommal nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, illetve utódját, a Bajnokok Ligáját, számtalan játékost adott a honi élmezőnynek, és már a puszta létezésével is megteremtette önmaga konkurenciáját, hiszen például Bátorfi Csilla és Urbán Edit a BSE színeiben ért el sikereket. A Statisztika már csak „fékezett habzású”, a BSE pedig nem is létezik, nem akadt klub, amely átvegye a stafétabotot, így tulajdonképpen csak a papírforma jött be, a honi női asztalitenisz jelenlegi állapota miatt törvényszerű volt a 44 éves Fazekas Mária reaktiválása a válogatottba.

Természetesen a szövetségi kapitány is pontosan tudja, ezzel a húzással nem a jövő csapatát építi, de bármennyire is ellentmondásosnak tetszik, döntésével mégis a sportág érdekeit szolgálta. A jelenlegi finanszírozási rendszerben ugyanis az asztaliteniszezőknek létkérdés volt, hogy minél nagyobb létszámban kvalifikálják magukat az olimpiára, márpedig azzal, hogy a csapat ott lesz Tokióban, tagjai közül ketten egyéniben is indulhatnak, s ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Szudi Ádám, Pergel Szandra vegyes páros is jó eséllyel kvótát szerez – ilyen nagyszámú részvételre 1988, azaz a sportág olimpiai programba kerülése óta nem volt példa –, az összkép nagyon jó, sőt irreális, sokkal jobb, mint a magyar asztalitenisz mostani helyzete.

Bátorfi Zoltán kármentése tehát nem pusztán a kvótához jutás miatt volt sikeres. Ám mivel a valamennyire csillogó felszín alatt évről évre, hónapról hónapra nagyobbak a problémák, a sportág a huszonnegyedik órában jár. Most még el lehetett adni, hogy egy 44 éves játékossal a soraiban csodát tett a női válogatott, azonban gyökeres változás híján a (bulvár)sajtó által felkapott jópofa sztori ereje, miként a magyar női asztaliteniszt életben tartó feltörekvő fiatalok sora idővel elfogy, s akkor már tényleg nem marad más, mint a kényszermarketing, már csak azért is, mert ebben a megoldásban még bőven van tartalék: felkészül a most 50 éves Bátorfi Csilla és a 45 esztendős Tóth Krisztina…