Zala reménye – N. Pál József publicisztikája

A Csik Ferenc Olimpiai Baráti Kör vendégeként szívmelengető tapasztalatnak lettem részese a tavasszal Keszthelyen. Az összejövetel meghívottja volt Major Veronika, friss olimpiai kvótás, felnőtt Eb-bronzérmes, helyi sportlövő, aki nem sokat beszélt, de amit mondott, annak minden pillanata „ült”. Mértéktartóan, a méltóság és a derű együttállásával szólt a sugárzóan szép ifjú hölgy, se „tanultság”, se modorosság nem tűnt át szavain. Akkor sem, midőn az est után szűkebb körben társalogtunk, vele, edzőjével, Iglódi Endre házigazdával s még néhány emberrel egy asztal körül. Mit mondjak: bűvölő természetességgel viselkedett. Illetve: nem „viselkedett”, létezett, jelen volt inkább, ahogy a fák, a virágok vannak jelen spontán egyértelműséggel életünkben. Vigasztaló volt látni-hallani őt, s nála „beszédesebb” edzőjét – a többszörös Európa-bajnok és világbajnoki érmes Keczeli Zoltánt – is ugyanakkor.

Sosem ültem élvonalbeli sportlövő közelében eddig, s nem is váltottam szót közülük senkivel. Tudtam, tudni véltem, hogy e sportolók fegyelmezett, „nyugodt emberek”, s derűsek általában – a velük, Hammerl Lászlóval, Varga Károllyal, Igaly Diánával készült beszélgetések is ezt sugallják –, ám e minőség valóságát érzékelni fölemelő volt nekem. Elhiszem persze, hogy e sport klasszisainak némelyike izgága is tud lenni, ha nem lőállásban van éppen, de úgy érzem, a lövészet és a nyugalom összetartozik, ám hogy a sportág nevel-e nyugodttá, avagy az eleve nyugodtnak született emberből lesz-e jó lövő kezdetű vitát nem kívánom eldönteni. Abban vagyok biztos csupán, hogy ama békességre való képesség, amiről János apostol írt levelében („békesség legyen veletek”), a lövő személyiségének része kell, hogy legyen, s hogy e „belső béke” a sportember köznapi lényén is tetten érhető.

Ellentmondás lehet, hogy a lövészet természetünk ösztön-szférájára hajaz – abból nőtt ki? – eredetileg. A leterítés, a másik lényen vett győzelem akarásából, aminek sporttá válása az atavisztikusan gyilkos ösztön humanizálását jelentheti. Ahol a célzó képesség tökélye épp a „megtehetném, de nem teszem meg” gesztusával embervoltunk lehetséges formájáról ad hírt nekünk, s nem a nyertessé lenni mindenáron való létezési mód kivagyiságáról.

A lőni – és persze vívni! – tudás nemesi erénynek számított egykor, ám e forma szervezeti keretekbe szorítása – a lövészegyletek alapítása – a polgári törekvések kísérője lett hazánkban is. Így benne a nemesi és a polgári értékek kívánatos, de a magyar történelemben meg nem valósult harmóniájának lehetséges – sportbéli – példázatára láthatunk. Jó lövőnek lenni ezen értékek demonstrációja is tehát, egy jellemet és szellemet nemesítő magatartás alkalma, a győzelem és a vereség tanulásának, kezelésének etalonja. Könnyező nyertest, vagy összeomló vesztes versenyzőt láttam már, de önmagából kivetkezetten őrjöngő győztesre, vagy kudarcot vallott, aztán hisztériába kezdő sportlövőre nem emlékezem!

Nem véletlen, hogy e sport olimpiai históriája legendákban bővelkedik. Öt ötszörös bajnokot számlál az idő például, a legidősebb aranyérmest – Oscar Swahn svéd versenyző 64 évesen nyert 1912-ben, s 72 esztendősen még ezüstöt szerzett! – is a lövészet adta, s bár „nézettségnövelő” versenynek aligha nevezhető, jogát a műsoron nem kérdőjelezték meg még (a zavaros 1904-es és a '28-as játékokon maradt ki csupán). Mi 1908-tól – a politika hozta '20-as és '84-es tiltást kivéve – mindig megjelentünk, s eredményeinkkel sem kell szégyenkeznünk. 7 aranyat, 3 ezüstöt, 7 bronzot lőttünk össze eddig, ez bővebb is lehetett volna, de így adta a sors, s ez ellen – az eredmény mérhető, ha tizedmillimétereken múlhat a dolog, akkor is! – nincs apelláta. „Elcsalt” magyar aranyra, éremre – ellentétben a vívással, Somfay Elemér '24-es ötpróbájával és egyebekkel – senki sem emlékezik. Barát-Lemberkovits Antal '32-ben buta módon elvesztett aranyát (vezetett, s a mellette hasaló ellenfél táblájába lőtt tízest, így lett tizennyolcadik) emlegethetjük a „magyar fátum” szimbólumaként is akár, de jobb, ha tudjuk, amennyit teljesítettünk, annyiért kaptunk – vagy nem kaptunk – jutalmat rend szerint. A valóság a fantáziálásnál mindig erősebb: a lőlap nem hazudik. Bevallom: Takács Károly, kétszeres bajnokunk legendája – miszerint győzelmi nyilatkozatát Londonban s Helsinkiben is előre megírta volna – a versenyzői magatartás öntudatára nézvést például nem is igazán kedves nekem, Hammerl László hozzáállását ellenben méltóságteljesnek – e sportág kihordta minőség sűrítményének – gondolom. Ellenfelével azonos – nem mértek tizedeket még! – 1964-es eredményével, jobb utolsó tíz lövésével nyert aranyat, rá négy évre meg ugyanígy veszítette el. Ma nekem, holnap neked, ahogy a latin mondta, így van ez tehát, aminek emberformáló tapasztalatát józan ésszel és jellemmel csak elfogadni lehet.

Hiszem, olimpiai bajnokká lenni lövészetben a legnehezebb föladatok közé tartozik. Mert a magas fokú tehetségnek, a szellemi, fizikai készenlétnek, az adott napra kiszabott kegyelmi állapotnak oly elementáris együttállása kell hozzá, ami nem biztos, hogy tökéletes szakmai felkészültséggel is elérhető-megtalálható. Csak az általam belátható utóbbi évtizedekből tucatnyi (vagy több?), világversenyeket nyerő magyar lövészt említhetnék, akiknek tudásában az olimpiai arany is „benne volt”. Emlékszem, Joó Éva vagy Sidi Péter diadalát minden olimpia előtt „megjósoltam” – reményként? – magamnak, aztán egyikőjüknek sem sikerült. Még érem sem, noha világklasszisok ők is egyértelműen. Ráadásul bajnokaink egy része – Hammerl vagy Varga Károly például – semmi jelentős eredményt nem ért el a játékokon kívül (Hammerl két csapatbronzot nyert Európa-bajnokságon), Igaly Diána a kivétel, ő világ- és kontinens-bajnokként tökéletes pályát bejárva ért célba, s remélem, modellt adott az utána jövőknek ezzel.

Nos, tendenciák, históriai tanulságok ide vagy oda, Major Veronika nemcsak a világ legjobbjai közt tartatik számon sport- és légpisztolyban, felnőtt Európa-bajnok is lett július 14-én, a Keszthely melletti lőtéren, Gyenesdiáson, ahol tíz éve lőni kezdett, olyan számban, ami az olimpiára figyelve nem is kéne, hogy fontos legyen még neki! Ám ha a futócéllövő Eb-t a szülőváros tövében rendezik, ép, patrióta lélek az alkalmat nem hagyhatja ki!

Nézem e lányt a fotókon, hallgatom nyilatkozatait, a személyes találkozásra emlékszem, s ámulok rendületlenül. Nem tudom, ennyire önazonos, „egyben lévő” embert láttam-e valaha rajta kívül. S ami – nekem, az adatok megszállottjának – igazán beszédes: célként nem az érmeket, hanem a világ- és Európa-csúcsokat említi rendre, mert tudja: győzni önmagunkon kell mindenek előtt, hisz a diadal – ha lesz – csak ennek következménye lehet. Lőni kell tehát, jól, jobban, mint tegnap, aztán látjuk majd, teljesítményünk mire elegendő!

Major Veronikán a fegyelmet, s az Istentől való szelíd, ám rendíthetetlen nyugalmat véltem látni azon a tavaszi találkozáson s ennek örvendek, amíg élek. Nem hinném, hogy terhet teszek reá – olimpiai bajnok akar lenni, ezt ő maga jelentette ki! –, mert, hogy lénye az Életben való reményt testálja reánk, abban biztos vagyok.

Bajnokká lesz-e Tokióban, vagy egy későbbi játékokon – ideje van rá! –, nem tudom, de hogy képes lehet e bravúrra, állítani merem. Amit eredményeiről tudok, ahogy láttam, hallottam őt, az mind-mind e csoda lehetőségéről vall nekem, ami meg ezen felül van, arra nézvést „ama végső bíró” kezében vagyunk.

S van önző szempontom is persze. Zala megyének nincs még olimpiai bajnoka. Mező Ferenc zalai eredetileg, ám győzelmekor a fővárosban élt már. Csik Ferencet zalainak érezzük, de Kaposváron született, s a BEAC-ban úszott '36-ban is. A szintén egerszegi Portisch Lajos ugyan '78-ban a sakkolimpián csapatban aranyérmes lett, de az MTK-ból, s ugye, az a sportág nincs az ötkarikás játékok műsorán. Kéne egy „teljesen” zalai bajnok végre nekünk. Lesz-e? Major Veronika hozzáállásán nem múlik, ez bizonyos!