Az elnök meztelen – Szűcs Miklós publicisztikája

„Már csaknem nyolc éve veszek részt az Európai Játékok szervezésében, azóta, hogy az Európai Olimpiai Bizottság elkezdett dolgozni a rendezvény ötletén. Hosszan egyeztettünk a nemzeti olimpiai bizottságok képviselőivel, a sportolókkal, és arra jutottunk, Európának szüksége van egy olyan eseményre, amely más kontinensen már bevált, elég csak az Ázsiai, Csendes-óceáni vagy Pánamerikai Játékokat megemlíteni. A 2015-ben megrendezett baki játékok sikeres első lépés volt az esemény történetében, biztos vagyok benne, hogy a minszki szervezők is mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy magas színvonalú és presztízsű rendezvényt hozzanak tető alá a fehérorosz fővárosban” – mondta nemrégiben Pierce O'Callaghan, az EOB vezető tanácsadója. Az idézet minden bizonnyal még a sport iránt érdeklődők körében is felvet legalább két kérdést: valóban létezik olyan, hogy Európai Olimpiai Bizottság, s ha már Európai Játékokról beszélünk – amelynek második kiadása a ma esti megnyitóval rajtol el Minszkben –, hogy a csudába került az első ilyen esemény Azerbajdzsánba?

Az elsőre egyszerűbb a válasz. Az EOB-t 1968-ban alapították Rómában, ám a súlyára vagy inkább a súlytalanságára jellemzően fél évszázad sem volt elég ahhoz, hogy markáns, elfogadott márkává nője ki magát. Miközben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a világ egyik legismertebb brandje, pontosan tudjuk, aktuálisan ki a vezetője – jelenleg ugyebár a német Thomas Bach –, egy évtizedre előre ismertek a legnagyobb események, a nyári és a téli olimpiák helyszínei, addig az EOB esetében ez korántsem igaz. A szlovén Janez Kocijancic neve gyaníthatóan csak keveseknek mond bármit is, pedig már két éve ő az EOB elnöke, elődjéről, az ír Pat Hickeyről talán többen hallottak, de nem feltétlenül a szervezet élén végzett munkájával, inkább a riói olimpia idején kipattant rendkívül kínos rendőrségi ügyével hívta fel magára a figyelmet. Az akkor 71 éves sportvezető azzal került be a világ vezető médiumainak hírfolyamába, hogy miután mintegy 800 jegyet adott el illegálisan jegyüzéreknek, a szállodai szobájában az őt letartóztató rendőröket meztelenül fogadta, majd rosszullétre hivatkozva kórházba szállították. Később aztán minden, az olimpiai mozgalomban viselt titulusáról, így az EOB elnöki tisztéről is lemondott – nem mellesleg tagja volt a NOB végrehajtó bizottságának is –, s ezt követően került a helyére a szlovén sportvezető.

Ne legyünk azonban igazságtalanok, elvégre Hickey munkásságának akadnak pozitívumai is. Például az Európai Játékok életre hívása, bár valójában hosszú távon kapunk majd választ arra, életképes-e az újszülött, vagy néhány kísérlet után elhal – ha most tippelni kellene, hajszállal talán az utóbbinak van nagyobb esélye. Az ötlet amúgy egyáltalán nem rossz, a gond inkább az időzítéssel van: ha ötven-hatvan évvel ezelőtt pattan ki valaki fejéből, szinte biztos, hogy az Európai Játékok mára a kontinens egyik, ha nem a legnagyobb presztízsű eseményévé nőtte volna ki magát. Legalábbis erre utal, hogy a Pierce O'Callaghan által pozitív példának citált kontinentális játékok közül az ázsiai és a pánamerikai 1951, míg a csendes-óceáni 1963 óta létezik, s a sportolók szemében az ott szerzett aranyak, ezüstök és bronzok sokkal értékesebbek, mint sportáguk kontinentális bajnokságának érmei. Mifelénk viszont történelmileg másként alakultak a dolgok, összeurópai multisportesemény híján az Európa-bajnokságok erősödtek meg, olyannyira, hogy ha egy úszótól, atlétától vagy bármely más sportágban jeleskedő sportolótól megkérdeznénk, feladná-e az Eb-szereplést az Európai Játékokért, simán kiröhögne. Hickeynek már az ötlet megszületése után szembesülnie kellett ezzel, ám mivel a jelek szerint mindenképpen szeretett volna valamit az utókorra hagyni – pedig akkor még nem is tudta, hogy leendő szellemi hagyatékának másik alternatívája egy meztelen letartóztatással színesített riói performansz lesz –, nem hagyta magát eltántorítani. Még az sem vetette vissza a lelkesedését, hogy rendezőt keresve sorra falakba ütközött, Európa legnagyobb sportnemzetei hallani sem akartak arról, hogy a 2008-ban kitört gazdasági világválság árnyékában, bizonytalan sorsú esemény kapcsán ekkora beruházásba kezdjenek. Mert ne legyenek kétségeink, még az infrastruktúrában gazdag németektől, britektől vagy franciáktól is óriási anyagi és emberi erőfeszítést igényelt volna, hogy tető alá hozzák az Európai Játékokat. A rendezési vágyat az sem erősítette, hogy Hickey és csapata minden igyekezete ellenére az ilyen típusú multisportversenyek húzóágazatai rendre beintettek az EOB-nak: a mindig sok nézőt vonzó csapatsportágak többségét, valamint a legnépszerűbb egyéni sportágak közé tartozó úszást és atlétikát sem sikerült meggyőzni a kezdeményezés pozitívumairól, az európai szakszövetségeknek eszük ágában sem volt feladni a pozíciójukat leginkább erősítő, saját rendezésű Európa-bajnokságaikat. Sőt tulajdonképpen az Európai Játékokra válaszul 2018-ban összegründoltak egy multisport Eb-t, amelynek keretében Glasgow a vizes sportok mellett triatlonban, tornában, evezésben, kerékpárban és golfban, Berlin meg atlétikában rendezett kontinensbajnokságot csaknem egy időben.

Tulajdonképpen így került képbe az Európától földrajzilag távol fekvő Azerbajdzsán fővárosa, Baki. A kőolajban és földgázban dúskáló kaukázusi ország keresi a helyét a világban, miközben a természeti kincsekből származó bevételek elképesztő lehetőségeket kínálnak: az az ország, amely az Eurovíziós dalfesztivál 2012-es döntőjére képes volt felhúzni átszámítva 1.5 milliárd forintból egy csodaszép csarnokot a Kaszpi-tenger partján (a két elődöntőt is figyelembe véve három napért), annak meg sem kottyant az Európai Játékok megrendezése. Pláne, hogy úgy érezték, ezzel megnyílik előttük egy út, amelynek a végén ott az azeri vezetőség által annyira vágyott nyári olimpia. Hickeynek kapóra jött az azeriek ambíciója és persze nem kevés pénze, így, ha nem is könnyen, 2015-re sikerült tető alá hoznia az 1. Európai Játékokat, amely kétségkívül a legkényesebb igényeket is messze felülmúlóan sikerült. Az európai olimpia külsőségeiben és szervezésében simán felvette a versenyt az „igazival”, köszönhetően annak a 10 milliárd dollárnak (!), amit a vendéglátók belefeccöltek a mutatványba, ám színvonalában jócskán elmaradt a nagy testvértől. Hiába szerepelt a programban 27 sportág, igazán minőségi mezőny jó, ha a felében jött össze, a legkínosabb pedig az volt, amikor kiderült, úszásban és vízilabdában csak utánpótláskorúak szerepelnek. Ráadásul a józan ésszel felfoghatatlan nagyságú költségvetés az EOB szempontjából fordítva sült el, hiszen még Bakiban el sem kezdődtek a versenyek, amikor a 2019-re kijelölt házigazda hollandok az őrült költekezést látva visszaléptek, mert úgy ítélték meg, „felelőtlenség lenne 57.5 millió eurót költeni a sporteseményre”. Akkori árfolyamon valamivel 18 milliárd forintos büdzsére mondtak tehát nemet úgy, hogy az azeriek által elköltött mintegy 300 milliárd forint ennek több mint a tizenhatszorosa volt...

Hickey hangzatos, „négy jelentkezőnk is van a visszalépő hollandok helyére” kijelentéssel próbálta kezelni a helyzetet, de kiderült, ez még időhúzásnak is gyenge, ugyanis még egy évvel később, a riói olimpia nyitó napján sem volt házigazdája a 2019-es Európai Játékoknak. Aztán az elnök botránya csak tovább tetézte az EOB gondjait, mígnem 2016 októberére sikerült megegyezni a fehéroroszokkal, Minszk elvállalta a rendezést. Az immár Janez Kocijancic irányította szervezet tehát fellélegezhetett, mert bár a második kisebb és szerényebb lesz, mint az első volt – Bakiban 17 nap alatt 27 sportágban 253 aranyérmet osztottak ki, ezzel szemben most 10 nap alatt 19 sportágban 199 győztest avatnak – de mégiscsak lesz, s az EOB számára ez most a túlélést jelenti.

Hogy ez átmeneti vagy végleges? Nos, amíg az EOB meg nem erősödik, amíg az Európai Játékok négy évről négy évre létezik – igaz, ezen a téren némi előrelépés, hogy már tudjuk, 2023-ban Krakkó lesz a házigazda –, amíg meghatározó sportágak kimaradnak a programból, s amíg Európa nyugati fele nem érez késztetést a rendezésre, addig ez inkább csak átmeneti. Még akkor is, ha netán jövőre nem törnek rá a meztelen Kocijancicra a japán rendőrök.