Az asztalfő elfoglalása – Ruszanov András publicisztikája

Tudják, létezik egy igen exkluzív kör, egy kis létszámú társaság, amelynek tagjai 1952-től minden évben randevút adnak egymásnak ugyanazon a helyen egy adott időpontban. Ők a Georgia állambeli Augustában található golfpálya klubházában jelennek meg óraütés-pontossággal minden esztendő első (s mondhatni legnagyobb) major tornáját, a The Masterst megelőzően. Ezt a kvázi „Jövőre veletek ugyanitt!” elnevezésű találkozót anno a sportág egyik halhatatlan ikonja, Ben Hogan kezdeményezte, egyetlen kikötést támasztva: belépés kizárólag bajnoki zöld zakóban. E kitétel jócskán limitálja az érintettek számát, ugyanis ilyen ruhadarab csupán a Masters-győztesek és a házigazda klubelnök ruhatárában lelhető fel a világon. A szigorú házszabály szerint a zöld kabátok a verseny végén az épület alsó szintjén található cédrusszekrénybe kerülnek, s maradnak ott a következő „fellépésükig”.

Az egyetlen kivétel a torna aktuális első helyezettje, aki egy évig viselheti az irigyelt öltözetet. A vacsorán az asztalfőt szintén utóbbi úriember foglalhatja el, s az ő privilégiuma a menü kiválasztása. Megható gesztus volt 2011-ben, amikor Phil Mickelson (harmadik győzelmét követően) haldokló bajnoktársuk, Seve Ballesteros tiszteletére spanyol ételkülönlegességeket (paella, empanada, tortilla) rendelt.

Idesorolható azonban Tiger Woods valamennyi menülapja is, kezdve a gyorsétkezdéket idéző sajtburgert, hasábburgonyát és csirkesalátát felváltó igényesebb steaken, szusin és szasimin keresztül a mexikói konyha finomságaiig. Az ételek módosulása jól illusztrálja, hogyan csiszolódott az első győzelmekor csak éppen nagykorúvá (ez az Egyesült Államokban a 21. életév) vált amerikai golfozó ízlése. Az eltelt több mint két évtized alatt nemcsak a földkerekség legjobban kereső sportolójává és sportágának élő legendájává lett, de történt még egy és más, amikor ez a legmagasabb csúcsokat támadó, megingathatatlannak tetsző életpálya nem várt módon megbicsaklott. A szuperexpressz előbb hullámvasúttá degradálodott, majd benne kiszolgáltatott utasával, Eldrick Tont Woodsszal lejtmenetbe kapcsolt…

A zuhanás főszereplője, Tiger (az elnevezést édesapja egyik legjobb barátja, Vuong Dang Phong ezredes, azaz Tigris tiszteletére kapta) profi pályafutásának első 14 esztendeje alatt 65 tornát, köztük 14 majort nyert meg, és 2008-ban az éves bevétele csaknem 110 millió dollár volt. Ez a magasan a legprosperálóbb sportolók kategóriájába repítette. Az összeg nagyságának érzékeltetéséül csak annyit, hogy ez az akkori francia profi futball-liga teljes évi termelésének tizedével ért fel, és Cristiano Ronaldo Manchesterből Madridba szerződésének transzferdíja sem sokkal többet kóstált (130 millió dollár) egy évvel később.

Nos, 2009 novemberében robbant a (sajtó)bomba, amikor is a National Enquirer által közzétett hírben számoltak be Woods első házasságon kívüli kapcsolatáról. Mint utóbb kiderült, ezt, majd a többi kéjes-kényes sztorit és az azokat konfirmáló fotósorozatokat az említett magazin tulajdonosi köre már két évvel korábban megszellőztette volna, ám a médiabirodalom egy másik prominens lapja, a Men’s Fitness szélsebesen mélyinterjút közölt az amúgy csak szökőévente nyilatkozó sztárgolfossal.

Magyarán két évig szunnyadt a Tiger-akta és ezzel együtt a teljes Woods-saga a sajtócézárok fiókjában.
Mondhatni, szürreális, hogy egy ilyen kaliberű sportoló mögött felsorakozó úgynevezett influencer (üzleti)marketingvilág névtelen szereplői hogyan rángatják a földkerekség – állítólag – legszabadelvűbb médiáját…Ennek firtatását aztán maga a golfsztár tette okafogyottá azzal, hogy a már nevében sokatmondó s fizikai valójában is más bolygót idéző luxusotthonából (Jupiter Island, Florida) kihajtva, az éj kellős közepén Cadillacje egy tűzcsapnak és egy fának ütközött. Ezt még megúszta gondatlan járművezetéssel, rongálással s kisebb zúzódásokkal, de a hurok fájdalmasan szorult, aztán a kör végképp bezárult körülötte. Sajtónyilatkozatok, magyarázkodások, bocsánatkérések, újabb magánéleti botrányok követték egymást, és a baljós végzetű spirálban a szabadesés állapotában lévő Woods számára nem volt mentőkötél. Az addigi természetes „jégsziklaimázs” és a legyőzhetetlenség mítoszának tökéletesre fejlesztett fúziója szertefoszlott. Versenyeket mondott le, aztán előbb a szponzorok, majd – nem sokkal második gyermekének születését követően – felesége is otthagyta.

A 2010-ben élőben közvetített televíziós nyilatkozattételekor egy megtört, önmagát kereső, zavarodott ember állt a mikrofonok és kamerák kereszttüzében. Bocsánatkérése megindító volt, bár túlzottan kiszámítható, emiatt csak súrolta az őszinteség határát. Anno saját művének, a tökélyre fejlesztett nimbusznak esett áldozatául. Meg sem fordul(hatot)t egy átlagember fejében, hogy Tiger Woods vereséget szenved az élet bármely területén. Már a jelenléte is egyszerűen letaglózó volt a golfpályán, és mindenki tudta, amikor megjelent hagyományos piros ingében a versenyek záró körében, ott babér nem terem másnak. A karma őt sem kerülhette el. S míg ő a poklok poklát járta, a külvilág először értetlenkedve, majd kaján örömmel követett minden stációt. Mert a végletekig hozsannázott (amerikai?) élettörténet receptkönyvének ez is elengedhetetlen „ízesítője”.

Szakadt mindkét Achilles, térdszalag, nyaksérülés, három hátizom-operáció, mégis a legfájóbb a nyeretlenség, a küszködés, a soha nem látott vakvilágba tartó labdák, szenvedéssé sivárult valamennyi ütőmozdulat. Nem tudom, csak elképzelem, hányszor imádkozott és beszélt halott édesapjához, választ nem kapva, csak remélve attól, aki elindította és mint fénylő üstököst pályára állította. Hányszor sírt és kért bocsánatot, és hogy milyen hosszú volt belülről, Tiger Woods lelkéből nézve ez az elmúlt 11 esztendő. Dacára annak, hogy tavaly már mutatkoztak biztató jelek a golfpályán, az igazi áttörésre most kerülhetett sor. Ki tudja, a feltámadást hozó nagyhét virágvasárnapjának üzenete igézte meg?

Mindenesetre a golfszakírók gálaestjén, amikor átvette a Ben Hogan-díjat, szívbe markoló, bensőséges beszédet mondott. Beszélt a sérüléseiről, a mulasztásairól, a gyerekeivel töltött órákról, a karrierje végét sejtető jelekről, és „nem lehetek eléggé hálás” kezdetű szövegekkel mondott köszönetet a döbbent szakújságíróknak a töretlen támogatásért. Közben tréfálkozott, nevetett, önfeledt volt. Olyan, amilyennek soha senki sem látta. Egy érző szívű, szimpátiát ébresztő, nyitott lelkű ember állt a (golf)világ előtt és bebocsátást kért. Tette ezt megejtő alázattal, magával és múltjával megbékélő kétgyermekes családapaként.

Híven bizonyítva azt is, hogy a sportnak mindig lesznek versenypályán, küzdőtéren kívül született feledhetetlen pillanatai is. Aztán sallangmentesen, a legkevesebbet hibázva, az elemekkel (mint a széllel a legutolsó 18-as lyuknál vasárnap) megküzdve úgy nyert, mint még soha – hátrányból fordítva ült fel ötödször a golf trónjára. Más volt. Kevesebb hajjal, több műtéttel a háta mögött nem volt rendíthetetlen, nem volt érinthetetlen sem a pályán, sem azon kívül. Mosolygott, kacagott, lepacsizott szinte mindenkivel, élte és értékelte a pillanatot, hisz ki tudja, hány hasonló adatik meg neki. Persze minden rekordot át- és felülírt, ahogy szokott, de most szokatlan módon ez senkit sem érdekelt, hisz volt ennél fontosabb: a golf visszakapta valaha élt legjobb játékosát. A megszelídült „Tigris” pedig a sanszot az élettől, hogy 43 évesen a Masters megnyerésével megint az asztalfőn foglaljon helyet.