Ó, Mexikó…! – N. Pál József publicisztikája

N. PÁL JÓZSEFN. PÁL JÓZSEF
Vágólapra másolva!
2018.10.26. 22:55

A tizenegyediket tapostam 1968 októberében, esztendeje kaptam rá a sportra igazán, és amolyan „mindenevő” lettem, szinte a magam számára is észrevétlenül. A számok ejtettek bűvöletbe – milyen hosszú az anakonda vagy a Nílus, mekkora a Szovjetunió területe, milyen magas a Mount Everest –, minden érdekelt, az atlétikai, az úszó s egyéb „mérhető” sporteredmények meg különösen. A rekordokért odavoltam, írtam egy füzetbe őket, fantáziálva „javítgattam” rajtuk, s hogy, hogy nem, e listára egyre több magyar név került, olyanoké is, akik a lelkemben éltek csupán, ám a valóságot és az álmodozást mégis széjjel tudtam választani.

A világ túlsó felén rendezett olimpiát vártam, mint zsidók a Messiást. „Elvárásaimat” a szomszédban olvasgatott Népszabadság hátsó oldaláról vett ismereteimre alapoztam nagyon magabiztosan, ahogy a gyermeklélekkel lenni szokott általában. Tudtam, hogy Németh Angéla 60.20-at dobott gerellyel, s hogy nála jobbat senki abban az évben, Zsivótzky Gyula 73.76-os világcsúcsa a fellegekbe röpített, abban, hogy ők aranyat hoznak, oly biztos voltam, mint a napfelkeltében. Meg a „verhetetlen” Kozma Pici és a négyszeres egyéni világelső Balczó András olimpiai bajnokságában, s persze a futballcsapatunk diadalában is. Látni akartam a versenyeket, a szívem majd' meghasadt, annyira vágytam erre. Ám nem volt televíziónk, még az utcában se talán, ellenben a falu kocsmájában akadt egy fekete-fehér – más nem lehetett! – készülék. Ott láttam a megnyitót október 12-én, s a hír menten anyám fülébe jutott. A kocsma az ő tudatában az anyagyilkosságra való hajlammal egy magasságban (mélységben) lévő bűn volt alighanem, s elszántan próbált megóvni ettől. Október 14-én elkapott, kétségbeesett szitkozódással verte a fejem („adok én neked kocsmát...!”), én meg sírva hajtogattam, hogy csak Németh Angéla győzelmét akarnám látni. Nem fogott a szigor, három nap múlva elszöktem irgalmatlanul. Zsivótzky aranyát – ő lett az első olimpiai bajnokom! – mint mámort éltem át, s a ki-kihagyó eredményjelző tábla és a zsűri asztala közt ide-oda rohangáló, aztán az öklét diadalmasan rázó versenyzőnk arcát azóta sem tudom elfelejteni.

Azt, hogy a napra pontosan ma ötven éve, október 27-én véget erő játékokból mit láttam „egyenesben” (Beamon távolugró-világcsúcsát, Fosbury magasugrását, néhány úszószámot, meg a labdarúgódöntőt biztosan), s mit később, nem tudnám megmondani ma már, de a csapos emlékét – eltűrte, hogy estébe nyúlóan bámulom a képernyőt – áldom, amíg élek.

Örvendtem, csalódtam (hogy maradhatott le Balczó az aranyról, miért csak nyolcadik lett – az elértnél lényegesen jobb időt tudó – Turóczy Judit száz gyorson, nemigen akartam megérteni), s tátottam a szám közben, hisz úgy éreztem, csodákat látok, főleg az atlétikapályán. Négy világcsúcsot hármasugrásban egy versenyen, tíz másodpercen belüli százat, húszon belüli kétszázat, negyvennégyen belüli négyszázat, meg az említett 890-es távolugrást – fejből tudtam az addigi rekordokat! –, és a hanyatt vetődve ugró Fosburyt.

Csak a legfontosabb dolgot nem tudhattam. Azt, hogy nemcsak sporttörténeti, hanem történelmi fordulat tanúja is vagyok egyben! Az első „globális” esztendőé, ami a látványt s a nyomában kelt vágyakat, igényeket is egyenruhába öltöztette pillanatok alatt. Azt, aminek lehetőségét a műholdas adások indulása hozta el. A tévé, e tudatot „módosító” szerkezet jó évtizede ült már az agyakon, adott mintát öltözködésben, hajviseletben, életstílusban is, ám ettől kezdve végképp mindent uralt, „határok nélkül” immár.

Ezek a minták visszaszoríthatatlanok lettek a '68-as álmok csődjét követően. Mert '68 vereséggel ért véget Párizsban és Prágában is, a minden tradicionális formát, értéket csípőből tagadó szabadságigény és az „emberarcú szocializmus” hite egyként elveszett. Európa csendes lett újra, győzött a fogyasztói kapitalizmus, itt meg a dezillúzió tört reánk, a felismerés, hogy ami van, az lesz ezentúl is, amíg csak élünk. Ám a tévé maradt, terjedt, s terjedtek a sugallt életstílusminták is rendületlenül. Légy sikeres, akarj többet, ne moralizálj, mert lemaradsz, ez lett a reánk borult posztmodern kor jelszava, s mi próbáltunk eleget tenni e felszólításnak, ahogy lehetett, s – lényegében! – nem teszünk mást azóta sem. Sikerre, látható sikerre törünk, pénzt akarunk, pozíciót és befolyást, vagy – „rajongóként”, ahogy mondogatni kezdték – a sikerből való részesedés illúzióját legalább, s aki nem ezt teszi, arra mint élhetetlen „lúzerre” tekintenek.

E folyamatnak lett része a sport is menthetetlenül. A siker dobbantója, a „győzni mindenáron” öngerjesztő elve, amihez az orvoslás is felzárkózott. A „doppingprobléma” is e kor terméke, az első ellenőrzéseket épp Mexikóban végezték el. A mérhető sportágak eredményei látványosan meglódultak, az e sodorban született atlétikai világcsúcsok egy része ma is felülmúlhatatlan.

S meglódult a futball, ám e fordulatnak mi, magyarok, máig isszuk a levét. Az a játék, amit – elsősorban – a holland módi hozott, nemcsak pénzt, de erős fegyelmet, célra törő agresszivitást, fizikai felkészültséget is követelt, ami a morális eresztékeiben megroggyant, épp e mutatókban esendő kádári magyar (futball)társadalom számára „lekövethetetlennek” bizonyult, a rés kinyílt, majd tágult-tágult könyörtelenül. Labdarúgásunk – 1954-es genezisű, de még nem látványos – romlásának gyorsulása is 1968–69-re datálható, s a visszaesés szakmai és szemléleti-morális összetevői a „dugóhúzó-effektus” módjára erősítették egymást ezután. A sikert, a vele járó fényt és a „lét” továbbra is vágytuk persze, de cselekedni rögzült reflexeinkkel tudtunk csupán, így a zuhanó „gépet” a pörgésből kivenni lehetetlennek mutatkozott.

Némely – pénzt nem hozó, ám számunkra fontos – sportágat kevésbé érintett e fordulat, így olimpiai szereplésünk többnyire sikeres maradt, ám elmondható, hogy a '68 tájéki váltás nem a mi javunkat szolgálta általában. Kérdés: életünket, az emberi életet szolgálta-e egyáltalán?

Mindaz, amit '68 törekvéséhez rendelünk – az ember „felszabadításán”, a „másságok” elismertetésén túl akármeddig –, sok-sok eredményt hozott, ám egy született rendellenessége is volt letagadhatatlanul. Csak hagyománytörő, nemcsak minden hatalmat, de minden hagyományos értéket is elvető akart lenni e globális mozgalom, így a vereség után nem volt hova, egy magabízó szellemi, gondolati alaphoz visszavonulnia. Csak a nosztalgia, a halálra drogozom magam – esetleg terroristaként robbantgatok – alkalma maradt, meg a győztes rendbe való beállás igézete, s a többség ezt választotta persze, a nemrég a világot megforgató zenében, az ellenkultúrában meg a sportban is. Azt a hordót, amelyre a mozgalom – ahogy Jean-Paul Sartre a valóságban is! – '68-ban állt, rögvest kirúgta maga alól, s bebizonyosodott, hogy hagyomány nélkül minden újító szándék zárvánnyá lesz pillanatok alatt. A totális hagyománynélküliség az élet megalázásához vezet el: a szexuális felszabadításból pornóüzlet, a tudat felszabadításának igényéből kábítószer-kereskedelem lesz és így tovább – kivédhetetlenül. A hős, aki identitást ad, hazug illúziót hozó sztárrá, a szurkoló függésbe került rajongóvá, az „istenek ajándéka”, ahogy Coubertin írta a sportról, az üzlet lelket roncsoló martalékává változik.

„Szép új világ” ez is, amelynek – így vagy úgy – 1968 lett a „nulla kilométerköve”. Végpont, ha a világra mint rendezett csodára tekintünk, s kezdőpont, ha célunk e csoda esélyének felszámolása akar lenni csupán, egy dollárral kibélelt, sötét alagútban robogó luxusvonaton.

Csodát vagy a csoda elveszítésének első pillanatait láttam-e akkor, tizenegy évesen, nem tudom eldönteni ma már.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik