Ágyban, párnák közt – Csinta Samu publicisztikája

Azt tartják, kétféle sportoló létezik: aki már volt sérült, illetve aki ezután sérül meg. A momentum elkerülhetetlenségét, mondhatni, sorsszerűségét előrevetítő tézisben persze jó adag sarkítás, illetve általánosítás rejtőzik, ettől függetlenül meglehetősen tényszerűnek tetszik az állítás. A sportoló rendszeres, a civil mércénél jóval erőteljesebb erőfeszítésnek teszi ki a szervezetét, ami bármelyik pillanatban sérülésbe torkollhat. Míg korábban hétköznapi élete, munkája, tanulmányai mellett edzett és versenyzett, ma egy profi léte szinte kizárólagosan a sportban merül ki, egész életét és megélhetését arra alapozza. A versenyzés, a teljesítménykényszer, nem ritka esetben a későbbi évek egzisztenciális biztonságának megteremtése, illetve az ezzel járó stressz ugyanakkor óvatlanná teszi a sportolót, és egyetlen pillanat alatt kész a baj. Nem túldimenzionálva, de nem is bagatellizálva azt az elemet sem, hogy amint egyes sportolók jobban izgulnak mérkőzés előtt-közben, mások meg kevésbé, ugyanúgy jellemző a sérülés a versenyzők egy bizonyos csoportjára. A fiziológiai, gének által befolyásolt hajlamokkal „megáldottakon” túl például olyanokra, akik nehezebben tudják kezelni a stresszes versenyhelyzeteket, ezért koncentráltságukban könnyebben bekövetkezik a filmszakadás. Ez a stresszérzékenység teszi sok esetben sérülésre „fogékonnyá” a sportolót.

Nem csoda, ha állandó veszélyként éli meg a károsodás lehetőségét. Már az is lelki teherként jelentkezik, ha egy sérülés a következő mérkőzéstől, viadaltól tartja távol, a kétely máris gyökeret ver: vajon sikerül-e zökkenőmentesen folytatnia, megmarad-e a helye a csapatban? A hasonló típusú bizonytalanság már a sérülés megléte előtt is súlyos árnyékként telepedhet az életére és teljesítményére, az igazi krízist azonban a sérülés bekövetkezte váltja ki, pláne ha olyan nagy a baj, hogy veszélybe kerül a karrierje. Ez magyarázza, hogy a legtöbb esetben lassabban gyógyulnak be a lelki sebek, a versenyző szinte képtelen elhinni szervezete „üzenetét”, mely szerint készen áll a folytatásra. Ezért aztán nem túlzás azt állítani, hogy a sérülés a legnehezebben feldolgozható pszichológiai tényező egy sportoló életében.

Szakemberek szerint egy sérülés tudatos és tudatalatti szinteken egyaránt krízisállapotot teremt, amely viszont annak lehetőségét is hordozza, hogy a gyógyulás folyamatából a kárvallott fejlettebb, érettebb megküzdési módok és eszközök birtokában „jön ki”. Persze, amikor valaki alig van túl, mondjuk, egy keresztszalag-szakadás műtéti fázisán, nehezen gondol a nyereség lehetőségére. Ilyenkor már az is nagy szó, ha nem a sérülés pillanatának filmecskéje pörög állandóan az agyában, ha nem a „hogyan csinálhattam volna másként?” kérdés zakatol benne. Mert ha nem egy másik játékossal való ütközés, netán az ellenfél rosszindulata okozta a bajt, a hibakeresgélés óhatatlanul a saját forrásban teszteli az agysejteket, esetleg a magasabb elrendeltetés kárhoztatása, az annak való kiszolgáltatottság pokoli érzése tolul előtérbe. Miközben a mozdulatsor, illetve a sérülés „előéletének” alapos vizsgálata roppant fontos – feltéve, hogy nem válik rögeszméssé.

„A pálya jó, a kedvenceim közé tartozik – szögezte le 2017 februárjában Miklós Edit, az azóta visszavonult alpesi síelő, amikor a több mint egy hónappal korábbi súlyos sérülése körülményei felől érdeklődtem. – Tavaly ugyanott majdnem elestem, de akkor kisebb volt a sebesség, mert lejjebbről indították a futamot. Most viszont hosszabb volt a pálya, volt időm felgyorsulni.” Azt mondta, a „soha többé nem fogok síelni” érzés egyetlen pillanatra hatalmasodott el rajta, a földet érést követő nagy fájdalom hatására nem kapott levegőt, halálközeli érzése támadt. „Miután kórházba kerültem, lecsillapodtam. Még pozitívabb lettem, miután beszéltem az orvosommal, mert tudtam, hogy ő rendbe tudja tenni a lábam.”

Az esetek túlnyomó többségében a sportolók figyelme ilyenkor teljesen a problémára irányul, más nem is érdekli őket, szakértők szerint feladataikat ilyenkor teljesen elhanyagolják. Kevésbé vesznek részt a hétköznapi tevékenységekben, mentális kapacitásuk korlátozottabb, nehezükre esik még a helyzet értékelése, átgondolása is. Érzelmi kontrolljuk csökken, énközpontúvá válnak, önsajnálat tölti el őket agresszivitással és „csodavárással” párban. Van, aki betegségnek tekinti a sérülését, mások inkább azt akarják bizonyítani, hogy bármivel képesek megküzdeni. Az is előfordulhat, hogy a bajra egyfajta megváltásként tekintenek, de a már említett beszélgetésben Miklós Edit a sors intéseként kezelte, szervezete figyelmeztetéseként, hogy ideje lassítani. Más kérdés, hogy a székelyföldi származású sportoló második súlyos sérülése nyomán azóta teljes mértékben behúzni kényszerült a kéziféket.

Ideális körülmények között a sportpszichológusnak itt már vastagon benne kellene lennie a történetben. Leginkább azzal, hogy tudatosítsa a sportolóban: a sérüléssel és fájdalommal kapcsolatos érzései, gondolatai teljesen normálisak, a sikeres rehabilitáció részét képezik. Hasonló asszisztenciában azonban – anyagi és gondolkodásbeli hiányosságokra egyaránt visszavezethetően – egyelőre csak kevesen részesülnek.

És máris ágaskodik a következő, az anyagi következményektől való félelemben gyökerező belső vívódás: mi lesz a pénzemmel, amíg képtelen vagyok csapatom hasznára lenni? Mert bizony ritka az a bebetonozott szerződés, amelyet nem szabna szívesen az új helyzetre a kárvallott klub. A sportbiztosítások terepe ugyanis egyelőre igencsak megműveletlen. Természetesen létezik a klasszikus kategória – mínusz extrém sportok –, amely elsősorban a versenyzőnek kínál egyfajta biztonságot. A sérülések nyomán keletkező értékcsökkenés minimalizálását célzó, vállalati mintára kötött klubgaranciák ötlete azonban egyelőre többnyire az ügynök homlokráncolását váltja ki, mintsem a kínálat azonnali sorolását.

Márpedig a sporttevékenységek piaci értékének növekedése lassan ennek a műfajnak a kiteljesedéséhez is vezethetne. Mert a megállapodás értelmében a jó pénzért odaszerződő futballistának sérülés miatti hosszú távú kiesése esetén is jár a kifizetendő összeg. A klubvezető azonban nemcsak ezért szívja a fogát, hanem azért is, mert párhuzamosan helyettesíteni kénytelen a játékost – újabb anyagi források mozgósítása árán. Mert a show-nak folytatódnia kell, arra hivatkozni pedig, hogy az idei célokat lefelé módosítja egy elkésett szerelési kísérlet, nos, ez a változat még fikcióként is alig-alig vetődhet fel.

Közben pedig egyre fogyatkozó türelemmel érdeklődnek a gyógyulófélben lévő, amúgy is tűkön ülő játékostól: „Hogy érzed magad, mikor kezdheted el az edzéseket?” A sportoló a fentebb ecsetelt okokból már amúgy is kezdené a mozgást. A türelmetlenség meg igen magas arányban vezet a rásérülések statisztikájának növeléséhez.

Műkedvelő amatőrként ért utol sok évvel ezelőtt egy Achilles-ín-szakadás. Emlékszem, a gyorsan megszüntethető fájdalmon túl, immár derékig gipszben azon járt az agyam, hogy vajon tudok-e még valaha futballozni. Pedig esetemben semmi más nem volt a tét, mint a pocaknövekedés visszaszorítása, vagy változatlanul teljes jogú tagja maradni az ezeréves baráti társaságnak.

Ne ily halált adj, Istenem…!