Elbelgásodás – Szűcs Miklós publicisztikája

Vegyünk két halmazt – kezdte mondandóját megboldogult középiskolai matematikatanárom, mire az osztályunk nagyobb része, beleértve természetesen jómagamat is – jókorát ásítva jelezte, mi is erről az egész halmazosdiról a véleménye, de előfordult olyan is, hogy csak jópofaságból egyikünk hangosan felvetette: „az attól függ, mennyibe kerül”. Nos, nem szeretnék úgy járni, mint Vörös tanár úr, akire az idézett mondat elhangzását követően már a kutya sem figyelt – mondjuk előtte se nagyon… –, ezért e sorok olvasójának kitartásában bízva óvatosan és a legnagyobb tisztelettel azt kérem, vegyünk két halmazt: az egyikbe azok a sportágak kerüljenek, amelyek nekünk, magyaroknak kifejezetten mennek, a másikba azok, amelyek nem annyira.

Mielőtt még a szortírozási elvet tekintve elméleti vitába bonyolódnánk, azt gondolom, a legegyszerűbben talán az olimpiák, a világ- és Európa-bajnokságok hosszabb távon vizsgált eredményessége alapján lehet ide vagy oda sorolni egy-egy sportágat. Így tehát a „megy” halmazban vitathatatlanul helye van – a teljesség igénye nélkül, csak néhány kiragadott példát említve – a kajak-kenunak, az úszásnak, a vívásnak, a vízilabdának, a kézilabdának, a birkózásnak, az öttusának, a „nem megy” oldalra pedig nyugodtan tehetjük többek között az íjászatot, a síugrást, a sífutást vagy mondjuk a gyeplabdát. Hogy az egyes sportágak esetében miért alakult úgy, ahogy, annak a történelmi múlttól kezdve hazánk földrajzi fekvéséig számos oka lehet, nem is szeretnék most ebbe belebonyolódni, ehelyett inkább a „belgákra” fókuszálnék. Biztosan ismerik a viccet. Kohn és Grün kivándorol Belgiumba, ahol behívják őket katonának. A kaszárnyaudvaron megjelenik az őrmester és kiadja a parancsot, emberek, sorakozó, a flamandok balra, a vallonok pedig jobbra, mire Grün előrelép: és tessék mondani, a belgák hova álljanak?

Esetünkben a belgák tehát azok a sportágak, amelyekben korábban nem ment igazán, mostanában viszont egyre jobbak vagyunk benne – ilyen mondjuk a rövid pályás gyorskorcsolya –, és persze ugyanez fordítva is megtörténhet, vannak olyanok, amelyekben régen minket irigyelt a világ, manapság pedig egyre messzebb vagyunk az elittől, erre talán a futball a legjobb példa.

No meg az asztalitenisz.

Hosszú ideig úgy tetszett, ez az a sportág, amelyet a magyaroknak találtak ki: a múlt század húszas-harmincas éveiben garmadával nyertük a világbajnoki címeket, sőt volt nem is egy olyan vb, amelyről az összes aranyat elhoztuk, s ugyan Eb-t csak 1958 óta rendeznek, de ez a sorozat is a mieink fölényével indult. Az első, Budapesten megrendezett kontinensversenyen a hétből négy első hely a miénk lett, két évvel később Zágrábból hétből ötöt, de még 1978-ban Duisburgból is ugyanennyit hoztunk haza. Egy esztendővel később pedig – ki ne tudná – a Jónyer, Klampár, Gergely összetételű csodacsapat a phenjani vb-n a földbe döngölte a legyőzhetetlennek vélt kínaiakat. Olimpiai példát ezekből az időkből csak azért nem említek, mert fájó, de a sportág csak 1988-ban Szöulban került fel a nyári játékok programjába (meggyőződésem, hogy emiatt legalább tíz ötkarikás sikerrel vagyunk szegényebbek), éppen amikor az asztalitenisz idehaza szép lassan kezdett elbelgásodni, azaz valahová a „megy” halmaz és a „már nem annyira megy” közé csúszott.

Persze ez akkor még nem volt ennyire világos.

Az 1986-os Eb-győzelemmel kezdődő Bátorfi Csilla-korszak, majd az ezt követő Tóth Krisztina-éra sok mindent elfedett, leginkább azt, hogy miközben Brazíliától kezdve Nigérián át Thaiföldig a világ minden táján a legmodernebb edzésmódszereket használva megtanultak pingpongozni, addig idehaza legtöbben az „itt ne magyarázzon senki, nekünk volt »jónyerklampárgergelyünk«” mondat mögé bújva nem vettek tudomást a változásokról.

Nagy hiba volt.

Mert tulajdonképpen ez vezetett oda, hogy a hét végén befejeződő alicantei kontinensviadalon egy korántsem dicsőséges rekordot állított fel a magyar asztalitenisz: legutóbb tíz éve, 2008-ban Szentpéterváron nyertünk Európa-bajnoki címet – akkor a Tóth Krisztina, Póta Georgina páros győzött –, márpedig a sportág történe­tében ezt megelőzően még sohasem fordult elő, hogy a kiemelt világversenyeket tekintve (olimpián, vb-n vagy Eb-n) ilyen hosszú ideig aranyérem nélkül maradtunk.

Persze most elintézhetnénk ezt azzal, hogy Alicantéban simán meglehetett volna, ha a női páros elődöntőjét nem szúrja el Póta párospartnere, Matilda Ekholm, és ez tulajdonképpen igaz is. Az a mérkőzés, még ha ezt Póta sohasem mondaná, egyértelműen a svéden úszott el, akire ezért az első pillanatokban neheztelt az ember, de jobban belegondolva – ha már így alakult – be kell látni, hogy ennek is megvan a haszna. Leszámítva azt a nyilvánvaló tényt, hogy az arany mindig jobb, mint a bronz, meg a remekül játszó Póta igazán megérdemelte volna a fényesebb érmet, az Ekholm-féle kisebb ámokfutás miatt elmaradó Eb-siker (legyünk megengedők, és mondjuk azt, ha bejutnak, a döntőt megnyerték volna) segít abban, hogy a sportág a meglévő gondok elől ne bújhasson az aranyérem mögé. Póta Georgina az elmúlt másfél évtizedben tizenkétszer állhatott fel kontinensbajnokság dobogójára, rajta kívül viszont csak elvétve akadt figyelemre méltó magyar eredmény (mondjuk a Madarász Dóra, Pergel Szandra páros két évvel ezelőtti budapesti Eb-n szerzett harmadik helye az volt), s az előjelek azt mutatják, a közeljövőben, legalábbis női vonalon, nemigen van rá remény, hogy ez a tendencia megváltozzon. Talán nem véletlen az sem, hogy Téglás Péter, a válogatott korábbi szövetségi kapitánya másfél évvel ezelőtt elfogadta a luxemburgiak ajánlatát. Az akkori döntésében bizonyára sok minden szerepet játszott – ne legyünk álszerények, nyilvánvalóan jobban megfizetik ott, mint itthon –, de gyaníthatóan azt is felmérte, hogy a korábbi szint bizonyos időn túl már nem tartható. Ezzel egyébként utódja, Bátorfi Zoltán már most is szembesülhet: ugyan a szabályok alapján meglett volna a lehetősége, nem talált olyan negyedik játékost, akit a megszokott Póta, Pergel, Madarász hármas mellé akár menedzselési céllal is elvigyen az Európa-bajnokságra…

A férfiaknál szerencsére kevésbé sötét a kép, ott valóban van feltörekvő fiatal generáció, amely jó eséllyel rövidesen helyet követel magának a kontinens élvonalában. Az Ecseki Nándor, Lakatos Tamás, Majoros Bence, Szudi Ádám négyes fogat – tekintve, hogy még mindannyian a húszas éveik elején járnak – egy időre megoldhatja Aranyosi Péter szövetségi kapitány gondjait, sőt akadnak náluk is fiatalabbak, akik nemsokára minden bizonnyal egyre hangosabban dörömbölnek majd a válogatott ajtaján.

De hogy nyernek-e Európa- vagy világbajnokságot, esetleg olimpiát?

Utóbbi kettőre mai tudásunk szerint határozott nem a válasz, ami azonban az Eb-t illeti, nehéz lenne egyértelműen állást foglalni. Mivel a fiatalok a korosztályos kontinensviadalokról párosban több aranyat is hazahoztak, az esély megvan rá, hogy ez a felnőttek között is sikerül nekik, hiszen néhány esztendő múlva – amikor a most még meghatározó idősebb európai generáció kiöregszik – ugyanazok lesznek a vetélytársak, akikkel az ifjúságiak mezőnyében küzdöttek, szóval így nézve semmi sem elképzelhetetlen.

De hogy erre két, öt vagy tíz esztendőt kell még várni…?

Nos, ez megjósolhatatlan.

Aranymentes évtizeddel a hátunk mögött, az előttünk álló időszak tétje tehát az, merre tovább a senki földjéről: van-e visszaút a magyar pingpong elbelgásodásából, vagy végképp átcsúszik a „nekünk nemigen megy” oldalra.