Maradnak-e még porolócsövek? – Vincze András publicisztikája

Mentségemre szólhat, hogy csupán a kilencvenes évek elején, közepén jártunk, tehát alig-alig léptünk ki a „nagy közös grundkorszakból", amikor kicsit kinevettem azt az előadót, aki átéléssel beszélt a szabadságot ízlelgető világunkra váró jövőbéli sportszokásokról. Mesélt a modern idők zsúfolt fitnesztermeiről, kocogókkal benépesülő városi járdáiról és erdei ösvényeiről, önfeledten kerékpározó családok és lelkesen túrázó fiatalok képét vetítette elénk, miközben az előadásában – és ez volt talán akkoriban a legkülönösebb – nem győzte hangsúlyozni, hogy ezekért a „bolondságokért" idővel súlyos forintokat lesznek hajlandók kifizetni azok, akik mozogni, sportolni szeretnének.

Na persze, gondoltam, a sportolásért fizetni, sőt, sokat fizetni – nehogy má'!

A hitetlenkedés oka nem volt más, mint a megszokott trend, hogy ami sport, az egyben mindenkié! Persze akkoriban filléres tétel volt a pályahasználat (még a privatizáció előtti időszakról beszélünk, úgyhogy voltak is sportpályák szép számmal), nem kellett fizetni játékvezetői díjat a sörmeccsek után, mi több, a vállalatoknál kitartott az átkosból hozott módszer, azaz itt-ott volt sportállás, egyszóval futballozni, kosárlabdázni, kajakozni, távolt ugrani nem úri hóbortból lehetett, hanem benne volt az életben. Nem lehetett véletlen, hogy az egyik legklasszabb társaságot tömörítő BLSZ II. osztályú hobbifutballklub, a Budatours már csodabogár csapatnak számított. S nem (csak) azért, mert világ- és olimpiai bajnokok, magyar aranyérmesek fociztak ott hétvégente kedvtelésből, hanem azért, mert már „tulajdonosi szemlélettel" működött. Ha győzelem volt, akkor a főszponzortól, a névadótól érkezett a láda sör rögvest a lefújás után az öltözőbe (de talán még akkor is, ha vereség lett a vége), ám a költségeket is a támogató vállalta át. Persze a történet báját leginkább az adta, hogy az utazásszervező céget és a csapatot navigáló Hertzka családnak a sportos (labdarúgói és vízilabdázói) múltja miatt szívügye volt, hogy a maroknyi, élversenyzőkből álló tizen-egynéhány haver az amatőr sport világában is jól érezze magát, ám e gesztuson túl azzal is szembesülhettünk, hogy bizony a hobbisport sem olcsó mulatság akkor, amikor az igazolások kiváltásáért, a fű koptatásáért, a meleg vízért, öltözőhasználatért is – egyre több és több – pénzt kérnek.

S akkor itt vissza is kanyarodnék a bevezető mondatban jelzett fitneszjóslathoz: rötyöghettem bármennyire is akkoriban, mostanra, azaz negyed évszázaddal az ominózus mondatok elhangzása után valósággá vált, hogy a hétköznapi emberek nagy többsége valóban konditermekben erősít, utcai és terepfutóversenyeken rója a kilométereket, sokat evez, még többet túrázik, ráadásul – s ugyebár ez volt a prófécia lényege –, mindezért nem sajnálja leszámolni a csilingelő forintokat sem.

Tömegsportolni hajdan kötelező volt, ma már divat.

Ami megfigyelhető, leginkább azon korosztály körében van súlyos igény a mozgásra (kerül, amibe kerül!), amelynek tagjai a hetvenes-nyolcvanas években még élvezhették a mindennapos sportolás áldását. Akikbe – ha szerencséjük volt a tanáraikkal, edzőikkel – a gyerekkorukkal együtt beleégett a testedzés iránti vágy, akiknek volt és van ma is gömbérzékük (lásd a statisztikát: a magyar futballban még ma is az öregfiúknál van a legtöbb igazolás), és nem utolsósorban van szorgalmuk a kitartó, pluszerőt igénylő mozgáshoz.

S bár a következő megjegyzést eredetileg zárójelbe szántam, mégis teljes bekezdés lett belőle, ugyanis a mai huszonévesek kapcsán látom, milyen csapás volt, hogy számukra az iskolai tornázás lehetősége leginkább arra volt jó, hogy lyukas órát tarthassanak. A féltés, a kímélés, az ellenőrző füzetben egyre szaporodó szülői kérések („T. tanárnő/tanár úr, kérem, hogy lányomat/fiamat ilyen-olyan ok miatt a testnevelés alól felmenteni szíveskedjék – köszönettel!"), a növekvő elvárások, a gyerekekre helyezett nyomás áldozata lett a testi nevelés. A srácokon ott volt és ott van ma is a nem csekély súly, lehetőleg már mindent tudjanak azelőtt, hogy az órákon szinte tölcsérrel töltenék be a fejükbe, így az egyre extrémebb életfelkészítő elvárások elhatalmasodása elvezetett a sportkészség elsilányodáshoz. Szó se róla, szép, jó kiállású gyerekeink vannak (sőt, igazság szerint daliásabbak, mint mi voltunk), de az ösztönösségük (gömb- és tempóérzék, vízfekvés, nyers erő) nem ugyanaz, mint a miénk. A fiatalok képesek fejben egyenleteket megoldani, varázslatos gyorsasággal képesek csonkolt szavak formájában üzeneteket küldeni a mobiltelefonjukon, viszont nem tudják a házra erősített porolócső és a fal közötti körülbelül harminc centis résbe beívelni a focilabdát tíz, tizenöt, majd húsz méterről. Persze, kérdezhetik, hogy erre a porolós hülyéskedésre az egyenletmegoldások tökéletességével, briliáns tudást tükröző eleganciájával szemben mi szükség lehet. Igen, belátom, hogy összességében porolóra rugdosni a labdát naphosszat totálisan értelmetlen, de... Ad egyfajta ösztönös ügyességet az élethez.

Különös módon a profi sportolás iránti vágy, s ezzel együtt a tehetség úgy vált hiánycikké, hogy a sport ipari mennyiségben kezdett ránk zúdulni. Futballt a nap minden percében nézhetünk, manapság a kerékpárversenyek közvetítése sem az év egyetlen napjának rendkívüli eseménye, sőt ezekben a kánikulai időkben mind gyakrabban látok élőképes tudósítást strandfoci, -kézi és -röpitornáról, és éppen e dömping kapcsán néha felteszem magamnak a kérdést: nem túl sok ez már?

Anno ünnep volt, ha meccset közvetítettek rádióban, tévében, volt egészséges vágy arra, hogy lássuk a hősök születését – ma viszont tucatesemény az ollózós gól, a nagy védés, a felhőfejes. Jó, tudom, az ingerküszöb is más, s valószínűleg igaza van annak a reklámszakembernek, aki néhány éve a tatai edzőtáborban utópisztikus előadást tartott arról, hogy „hála" a modern, digitalizált közvetítési rendszereknek, az emberek napjaiba, sőt perceibe agresszíven beépülő, sőt betolakodó közösségi médiának a sportesemények kivetített, egyszersmind támogatható képe drasztikusan megváltozik. A reklámguru az atlétikai versenyek példájával hozakodott elő, mondván, akkor változik meg igazán a világ, amikor az otthon ülő néző az általa (illetve a távirányítója és előfizetői jogosultsága alapján) kiválasztott kedvenc sportoló szemszögéből láthatja küzdelmet, s a karosszékében ülve hallhatja a versenyző lihegését, nyögését, azaz e passzív szurkolásban válik aktív részesévé a szenvedésnek, küzdelemnek, sikernek, csalódásnak. S hogy az érzelmi hatás még fokozható: a virtuális gyönyör közepette a képernyőn megjelenhet az összes olyan adat, amely az évtizedek óta mantrázott kommentátori eseményfelsorolás helyett azonnali információkat vetít a képernyőkre pulzusszámról, vérnyomásról, sebességről, lépésszámról, talajérintési időről, s nem utolsósorban ott lesz szem előtt a nézővel együtt küzdő sportoló szponzorának, támogatójának a neve is, így még közelebbről égethető be a tudatok mélyére az eladásra kívánt termék.

Eléggé sokkoló, kegyetlen, futurisztikus, de érdekes módszer, ugye?

Az oroszországi foci-vb egyformasága kapcsán jutott eszembe, hogy a FIFA-nál variálhatnak a csapatlétszámmal, ezzel együtt a meccsszámnöveléssel, lehet dramatizálni a kezdőrúgás előtti pillanatokat azzal, hogy megmutatják, a videobírói szobában hányan lesik a közvetítést, arra várva, hogy beavatkozhassanak a játékvezetői ítéletek meghozatalába, de a konzervatív szabályai miatt szép és izgalmas játékot (szerintem) ezekkel a módszerekkel taszítják az unalmas kiszámíthatóság felé. Ezzel szemben valóban izgalmasabb lehetne, ha én, a néző belekerülhetek a meccsek forgatagába, ha játékosszemmel láthatom a csatát, ha olyan ingert kapok, amely sokkal, de sokkal élvezetesebbé teszi a manapság rutintevékenységgé tompított meccsnézést.

Amiről viszont egyetlen szó sem esett a sportjövőt célzó beszélgetésekben: maradnak-e még porolócsövek a házfalakon?