Gyüttmentek – Bobory Balázs publicisztikája

Kevés megosztóbb téma van a sportbarátok körében, mint a honosítás, annak mikéntje, folyománya, végeredménye. Bizony, egy falusi futballcsapatnál a drukkerek annak örülnek leginkább, ha helyi gyerekek futnak ki a pályára hétről hétre, ha a szomszéd Józsi unokája kapja a tízes mezt, meg a sógor, koma öccse rúghatja a tizenegyest, akivel a meccs után még meg lehet inni egy felest a kultúrházban rendezett diszkóban. A „gyüttmenteknek” bizonyítaniuk kell heteken, hónapokon keresztül, megmutatni, hogy érdemesek a megbecsülésre, a tiszteletre, a befogadásra. Ennél azért vannak nagyobb közérdeklődésre tartó ügyek is, mint például egy nem magyar felmenőjű sportoló honosítása abból a célból, hogy a piros-fehér-zöld színekben segítsen a válogatotton, vagy éppen a magyar küldöttségen egy világversenyen vagy olimpián.

A múlt héten a szerkesztőségünkben lobbant fel apró vita annak kapcsán, hogy a jelenleg is zajló Európa-, illetve világbajnoki kvalifikációs sorozatban kulcsszerepet kapó hölgy, illetve férfi tengerentúli kosárlabdázó, Goree Cyesha és Govens Darrin elhagyta a magyar bajnokságot és külföldön folytatja karrierjét.

Ez pedig legalább is kérdésessé teszi további szereplésüket a nemzeti csapatban, mert a korábbi tapasztalatok alapján az amerikai kosárlabdázók többségének addig fűlik a foga választott hazája válogatottjában a szerepléshez, amíg elemi érdeke fűződik hozzá. Mondjuk egy európai útlevél, amely megnyitja az utat a zsírosabb szerződések felé, hiszen ezzel a tengerentúliak foglalkoztatását korlátozó szabályozás alól sok helyen kikerülnek. Amikor 2016-ban a jelenleg NBA-szerződésre hajtó Jones Jarrod bevonult az Európa-bajnoki selejtezősorozatra készülő magyar válogatott edzőtáborába, nagy valószínűség szerint már elfelejtette, micsoda örömben volt része bajnokként a fehérvári és szolnoki drukkerek között, nem jutott eszébe, hogy játékával mennyit tehet egy esetleges – történelminek is nevezhető – Eb-kijutásért, inkább már azon gondolkodott, hogy lépjen be egészségesen új, olaszországi szerződésébe. A furcsa „itt fáj, ott fáj” hozzáállást egyszer csak megunta Ivkovics Sztojan szövetségi kapitány, és finoman fogalmazva eltanácsolta a centert a keretből, színtiszta magyar brigáddal jutott ki hibátlan teljesítménnyel a 2017-es Eb-re. Jones közben vígan, panaszmentesen edzett Pesaróban.

Mondhatná az egyszeri olvasó, hogy megy ez honosítottak nélkül is, de azért akad olyan tapasztalat, amely mást mutat. Kosárlabdában a honosított játékosok általában szerződést kötnek a szövetséggel, amely világosan kiköti, hogy az illetőnek mikor és meddig kell tudása legjavát nyújtania a válogatottért, kölcsönös elégedettség esetén ez hosszabbítható, egyébiránt a meghatározott időszak végén elköszönnek egymástól a felek. A női és a férfi együttes jelenleg a kvalifikáció közepén jár, így értelemszerűen hasznos volna, hogy Goree és Govens is visszatérne a csapat meccseire Olaszországból, illetve Oroszországból, de az megint más kérdés, hogy azok a klubok, amelyek kiemelt fizetést adnak nekik, mennyire nézik jó szemmel, hogy a testi épségüket teszik kockára a válogatottak programjain, esetleg presszionálják is őket arra, hogy maradjanak távol ezektől a mérkőzésektől.

Ha csak azt nézzük, hogy Goree és Govens az elmúlt években milyen személyiségjegyeket mutatott Magyarországon, akkor jó az esély arra, hogy láthatjuk őket még magyar mezben, ha viszont belegondolunk, hogy immár nem magyar kenyéradójuk is bezavarhat, akkor van ok az aggodalomra.

Ettől függetlenül kosárlabdában a nemzetközi szövetség, a FIBA még normális keretek közé szorítja a honosítás szabályozását, minden válogatottban csak egy olyan játékos szerepelhet, aki felnőttként szerzett új útlevelet, ezzel zárva ki az eshetőségét az olyan eszement menetelésnek, amilyet például Katar férfi kézilabda-válogatottja mutatott be 2015-ben a saját rendezésű világbajnokságán, amikor lényegében honosított világválogatottal jutott vb-ezüstig, általános elképedést és közutálatot kiváltva. Az ilyen gyakorlat rövid távon nagy hasznot, hosszabban iszonyatos károkat okoz, mert lehet felállva ünnepelni az „idegeneket”, másnap azonban le kell menni a kis vidéki kézilabdapályára, és el kell hitetni a helyi kisfiúval, hogy amikor ő lesz felnőtt és válogatott, akkor hirtelen nem szorul majd ki a csapatból egy sor frissen állampolgárságot szerző nagymenő miatt, s büszkén képviselheti hazáját az egész világ előtt.

Az ideális az lenne, ami a labdarúgásban dívik, és amit talán túl sokan konzervatívnak találnak – bár a futballban valószínűleg a hagyományok tisztelete az egyik legnagyobb erő. Itt viszonylag ritka a „népvándorlás”, elég akár egyetlen válogatottbeli szereplés a szülőhazában, és máris elszáll a lehetőség a váltásra. Bár a határok lassan elmosódnak, a futball még az utolsó mentsvár és lehetőség, hogy tényleg egy adott náció jeles képviselői érhessenek el zajos sikereket.

Szerencsére arról is hallani, hogy az önkontroll itt-ott már felütötte a fejét. Az Olasz Jégkorongszövetség például néhány éve elindította a „Made in Italy” programot, amivel azt akarta elérni, hogy a dallamos nevű, olasz felmenőkkel büszkélkedő tengerentúli játékosok hazacsábítása és honosítása helyett tényleg a Bolzanóban, Rittenben, Milánóban pallérozódó srácok kapjanak többségében helyet a csapatban. És láss csodát, így is sikerült feljutniuk az elitbe, mégpedig tavasszal, éppen nálunk, Budapesten – és a mi kárunkra. A magyar szövetség is folyamatosan csökkentené a honosított játékosok számát, de azért dőreség lenne azt gondolni, hogy például a 2015-ös krakkói feljutásunk Andrew Sarauer, Frank Banham vagy éppen Tyler Metcalfe nélkül is ugyanolyan sima lett volna.

Hokiban egyébként a nemzetközi szabályozás szerint az a légiós, aki két évet szünet nélkül lehúz egy adott ország bajnokságában, bátran lehet válogatott, ha időközben megkapja az állampolgárságot. Ne csodálkozzanak tehát, hogy a világbajnokságon és az olimpián nemcsak huszonöt kanadai varázsol a jégen, hanem minimum még egyszer ugyanannyi, csak éppen más ország címerével a mellkasán. Érdemes lenne ezen a téren is a szigorításon elgondolkodni, bár az illetékesek egyelőre nagyon elégedettek a helyzettel.

A szurkolók érzelmei sokszor nem jelentenek perdöntő szempontot, de egyébként is mindennél fontosabb, ha „zsoldos” teljesít jól huzamos ideig, a következménye az asszimilálódás lehet, amely aztán végképp a „mi kutyánk kölke” effektust hozza magával. Így születnek Miriuta Lacik, Pérez Csárlik, Radulovics Bojanák, Banham Frenkik, akiket még ma is díszmagyarba öltöztetne a jó nép, pörkölttel kínálná és paprikafüzérrel a nyakában hordozna végig Budapesten, Veszprémben, Dunaújvárosban vagy éppen Székesfehérváron.

Úgyhogy mindenki kénye-kedve szerint megítélheti, helyes-e az „idegenek” beengedése, a honosítás előtti legfontosabb munkát azonban el kell végezniük az edzőknek, szövetségi alkalmazottaknak: elemezni, vizsgálni kell, hogy az illető alapjában véve milyen ember. Mennyire képes társas kapcsolatokra, mennyire fogékony az övétől bármekkora mértékben eltérő kultúra elfogadására, megértésére. Ehhez jókora alaposság szükségeltetik, és még akkor sincs garancia a sikerre.

De tudjuk, azért egy „gyüttmentnek” sokkal könnyebb dolga van, ha a szomszéd falu csapatába igazol. Egy idő után úgyis meghívják egy fröccsre, ha látják, hogy megdöglik a pályán.