Menekülőutak – Vincze András publicisztikája

– Mit sportolsz?Mit sportolsz?

– Futok.

– Mit sportolsz?

– Triatlonozok.

– Mit sportolsz?

– Túrakerékpározok.

Mi van itt?!

Hát ma már senki sem focizik?!

Persze a kérdés becsapós, továbbá a megkérdezettek köre is kissé csalóka, ugyanis korosztályombeliek, és ha őket speciel nem arról faggatom, mit sportolnak, hanem arról, hogy mi a kedvenc sportáguk, akkor – természetesen! – a válaszuk is határozottan az: labdarúgás. De…

Esetükben a futball már karosszék-szórakozás, de a negyvenesek-ötvenesek dicséretes módon a mindennapi sportolásukkal a szabadidős tevékenységek felé fordultak – lehet, hogy azért, mert manapság trend lett futni, triatlonozni, kerékpározni.

Sőt, trendi!

Nem baj. A szabadidős sportok kapcsán amúgy is megkerülhetetlen a magamutogatás, a villogás a felszereléssel, sporteszközzel, amire persze a neves sportszergyártók is nagyszerű érzékkel csaptak le: a sportban, sőt a sportolással együtt felnövő és igencsak hiú korosztály tagjait a legkönnyebb rávenni arra, hogy súlyos tízezreket adjanak ki egy-egy minőségi kiegészítőre. S ha már itt tartunk: amikor azt mondják, fuss, mert az olcsó, azt mondom, a kocogás drága mulatság. Főleg, ha valaki megszállottként űzi. Amikor a mindennapos kilométergyűjtés a szenvedélyévé válik, s nagyon is odafigyel arra, hogy ne dörzsölje ki a bőrét a nadrág, ne törje a cipő a sarkát, ne fájjon a talpa, legyen vizesflakonja, mérjen a pulzusmérős órája, s ne vakítsa el a napfény.

És ez a szenvedély megér minden egyes forintot.

A tespedés unalmas és beteges korát a jelek szerint felváltja a testedzésé. S ha ez a trend(i), akkor olyan bánatosak sem lehetünk, hiszen inkább legyenek többen azok, akik a napi néhány felesleges forintjukat félreteszik a méregdrága sportfelszerelésre, mint azok, akik huszonnégy órás etapban cigarettát vagy alkoholt vesznek.

Ha ez demagóg szöveg, vállalom, annak fényében főleg, egyre több mellettem elkocogó, tekerő emberen látom, hogy a sport, a mozgás révén a szabadsága felé is menekül. Távolodik élete káros pillanataitól, és talán ezzel együtt a mindent eluraló virtualitástól is. Az emberi természetet, ösztönt – gondolom – amúgy sem lehet sokáig a megabájtok, a pixelek, az emojik, a lájkok uralta térbe kényszeríteni, nekünk szükségünk van a madárfüttyre, a dobogó szív, a ziháló tüdő hangjára is. Persze, mondhatják erre a pc-guruk, mitől lenne stresszmentesebb, természetesebb egy technozenétől hangos konditeremben súlyokat emelgetni, haspréseket csinálni, szobabiciklit tekerni, mint a számítógépet bekapcsolni és monitor elé ülni. Nos, ez ügyben abban reménykedhetünk, hogy az ember megcsömörlik mindattól, ami pszichésen fárasztja, és a mozgás, a sportolás jelentheti a menekülést a torzult valóság elől, így a napi fél óra, jobb esetben két óra kocogás, tekerés, úszás egy már-már hisztérikussá fokozott tudatállapotból menekít meg. Kivon a közösségi oldalak vibrálásából, a kötelezőnek mondott információk elolvasásától (mit csinált ebédre a szomszéd, hol szelfizett a barátnő), a minél gyorsabb válaszolás kényszerétől, és egyáltalán a felesleges üzengetés ürességétől, azoktól a megjegyzésektől, amelyeket modernnek hitt, megcsonkított szavakkal vívott pikírt viták generálnak.

Az is igaz persze, hogy a sportolás ugyanúgy nagyszerű játszótere a virtuális, ilyen minőségében mégis totálisan kifejezéstelen, gyakran őszintétlen, sőt valójában reakcióképtelen közösségi társalkodásnak. Menő megosztani a futás, kerékpározás, vízbe ugrás előtti pillanatot, dicsőségnek tetszik nyilvánosságra hozni azt a jelenetet, ahogy a kocogó társaság meghódítja a budai hegy csúcsát, és szinte kötelező tanácsot kérni az egész világtól, hogyan teljesítsük a félmaratoni távot – mert tetszik, nem tetszik, a jelen a villámgyors kommunikációé.

De nem lehet, hogy ez csak az elme ragaszkodása a könnyebbik úthoz, ahol a döntést más hozza meg, ahol a felelősség ugyanúgy lepöckölhető, mint egy hangya a karunkról? A tévedésre csak akkor döbbenünk rá, amikor a valóságos hangok révén kiderül, igazi adrenalinlöketet csakis az ad, amikor a futócipő talpa alatt megcsikordul a kavics, megnyekken a bringapedál, vagy csobban a víz. Mikor leszünk képesek elszakadni a mátrixvilágtól? Manapság már öt perc csend és magány is a csoda kategóriája, mert háromszáz másodperc elteltével a karra rögzített mobiltelefon így is, úgy is megpittyen, jön az újabb üzenet, hívás, jelzés; félnapnyi távollét az információszennyezettségtől már egészen különleges élményt adhat, olyat is akár, amire a kor embere nincs is felkészülve (lásd a vizes világbajnokság rajtja előtt elburjánzó hírt: mi lesz akkor, ha nincs wifi, mintha a vezeték nélküli kapcsolat nélkülözése egy vízilabda-mérkőzés idejére katasztrofális állapotba ránthatná az emberiséget), arra pedig egyre kevesebben képesek, hogy napokra, hetekre, netán örökre eldobják maguktól az akkumulátorral, szoftverrel, ledes kijelzővel felépített életteret.

Scott Jurek, aki a világ egyik legnagyobb ultrafutója (ebbéli minőségében a test és a szellem ősi erejét egyesíti önmagában), a következő szavakkal foglalta össze azt, amiért az ember létezhet: futni, enni, élni. Ugyanakkor ez a tétel igencsak rövid idő alatt sajnos még a futás, sőt a hosszú távú futás világában is átíródott, hiszen futni, enni, élni, netezni – merthogy mindent lépést kommunikálnia kell annak, aki nem csak önmagának akarja a dicsőséget.

Pedig a valóságban mi vagyunk a főszereplők.

Néha arra gondolok, egy ember története roppant egyszerűnek tűnik, és szerintem mindenkinek a hátára van rajzolva, hogy mi elől fut. Szerencsés helyzetben is vagyok, mert engem általában megelőznek, így van időm merengeni mindarról, ami az előttem futó világát jellemezheti: a túlsúly, a stressz, a csalódás, az egyre gyakoribb gyász, a büszkeség, a mind ritkább öröm, az önbizalom, a nagyképűség. Látom viszont a nők kecses futásában a természet fantasztikus erejét. A nők azok, akik ezeken a rövid útjaikon kiteljesednek, akik a világ fölött állnak e néhány kilométeren, akiknek minden lépésük az akaratról, dinamizmusról, a bennük rejtező erőről mesél, és ezzel hihetetlen inspirációt képesek adni – és azáltal, hogy ők igazán szépen, könnyedén tudnak futni, képesek is elhagyni ezt a fárasztóan vibráló dimenziót, amelyben oly sokan cipeljük fáradtan súly nélküli, de egyre kimerültebbnek tűnő lelkünket.

A legijesztőbb felfedezés talán az lehet, hogy nem is az agyonetetett, ellustított testszerkezetünkkel van a legnagyobb baj, mert azt munkára lehet fogni, hanem a mentális erőnk fogy egyre vészesebben. A hobbisportolók teljesítményfelméréseinek egyik fájó tanulsága: a legádázabb súly, ami ránk telepszik, az a heteken, hónapokon át tartó, feszültséggel terhelt állapot, márpedig a stressz harapásában sem a test, sem az elme nem tudja kipihenni magát. Ezt a vészjelzést amúgy meg sem halljuk már az elektronikus zsibongásban, pedig ha eljutna hozzánk, sokkal hamarabb elindulnánk, hogy lerázzuk magunkról a modern világ élősködőit, és talán ráébrednénk arra is, hogy nem kell mindenáron megfelelni a kényszernek, hogy megnyomjuk-e vagy sem a tetszett gombot, hogy odabiggyesztettük-e az üzenet végére a mosolyjelet.

Csak élnünk kellene.

Persze addig nincs teljesen elveszve a világunk, amíg képesek vagyunk magunknak célokat kitűzni.

Az sem baj, ha kénytelenek vagyunk feladni, ha rádöbbenünk, mi nem tudunk egyszerre lefutni ötezer métert, hogy nem passzol a lábunkhoz a pedál, vagy ha húsz-harminc karcsapás után már kapaszkodót keresünk a medence szélén.

Mindig csak kicsit kellene többet akarni, hogy ne legyünk mi magunk is gépek.