A sportszerűség netovábbja: nem előzte meg a sérült futót, együtt értek célba

Nem mindennap látunk olyan sportszerű gesztust, amit ön tett a Celtic63 ultrafutóversenyen. Hogyan emlékszik a szituációra?

A nevezési lista alapján nem volt kérdés, ki a verseny esélyese – utalt Drexler Gáborra Banka Balázs. – A rajt után pár perccel már csak Gábor egyre távolodó hátát láttuk. Mögötte kialakult egy kisebb boly, amelyben én is futottam, és az első ellenőrzőpontig együtt haladtunk. Ebből a csapatból egyedül Petróczi Mártonnal találkoztam korábban, róla tudtam, hogy erős versenyző. Huszonöt kilométer környékén kezdtek láthatóvá válni az erőviszonyok, nagyobb különbségek alakultak ki, én Gábor és Marci után a harmadik helyen futottam.

Elégedett volt, vagy ekkor megfordult a fejében, hogy megpróbál beleerősíteni?

Az volt az elvárásom magammal szemben, hogy egyenletes tempóval vigyem végig a versenyt. Ennek megfelelően haladtam kerékpáros kísérőmmel, figyelve a frissítésre, mert egy közelgő százhatvan kilométeres megméretés miatt ennek a tesztelése volt a másik fő célom. A hatvanadik kilométernél volt az utolsó emelkedő, aminek a tetejére érve megláttam egy futót, körülbelül egy perc távolságra.

Elbizonytalanodtam, mert azt gondoltam, Marcit érem utol, de a póló színe és a jellegzetes futómozgás alapján láttam, nem ő volt az.

Az emelkedőt lejtő követte, ahol gyorsítottam, és ahogy közelítettem hozzá, kitisztult a kép: Marci megelőzte Gábort, és utóbbi tűnt fel előttem. Láttam, hogy nem gyorsít, pedig – bár nem nézett hátra – tisztában kellett lennie azzal, hogy közeledem, mert kísérte egy kerékpáros, aki minden bizonnyal tájékoztatta erről. Akkor világossá vált, hogy valami nincs rendben vele.

És, mit tudott meg, mi történt?

Mikor utolértem, megkérdeztem, történt-e valami, ami miatt belassult. Elmondta, hogy kétszer is megbicsaklott a lába, ezért fájó jobb térddel, a tempóból visszavéve futotta a verseny második felét. Gratulált, és többször mondta, hogy menjek, fussak be második helyen. Nem akartam ezt megtenni, főleg nem vele. Egyrészt azért, mert nem sokan csinálnak végig ilyen körülmények között egy versenyt, másrészt azért, amit a magyar ultrafutásban elért. Gábor már régóta töretlenül halad azon az úton, amelyen sokan hamar megakadnak. Ez a szó szoros értelmében véve amatőr műfaj, ami azt jelenti, hogy rengeteg egyéb elfoglaltság – munka és család – mellett edzenek a legnagyobbak is, hetente akár hat-hét napot olyan óraszámban, ami egy félállásnak felel meg. Ugyanez igaz Gáborra is, aki hosszú évek munkájával válogatott szintre jutott el. Úgy gondoltam, jár ez a gesztus neki. Megbeszéltük, hogy befutunk holtversenyben és a szervezőkre bízzuk a továbbiakat, így végül mindketten a második helyen állhattunk dobogóra.

Hogyan fogadták az esetet a szervezők?

Ami miatt nekem még nagyobb élmény volt a megosztott második hely, ahogy a szervezők kezelték. Ilyen szituációra nem mindig van előre megírt forgatókönyv, most sem volt. Valamilyen módon el is lehetett volna dönteni, ki végezzen a második és a harmadik helyen – sok esetben ezt meg is teszik, magam is tapasztaltam korábban. Jelen esetben azonnal meghozták azt a döntést, hogy mindketten a második helyen végeztünk és minden, a helyezésért járó díjból készíttetnek még egyet, amit elküldenek, az utánunk befutó Szintay Ágoston pedig a dobogó harmadik fokára állhat. Másnap arról is tájékoztattak, hogy fair play díjjal jutalmaznak.

Ez a történet azért csodálatos szerintem, mert csak egy gesztust szerettem volna gyakorolni Gábor felé, de a szervezők meglátták benne a lehetőséget, és másoknak is szebbé tették a versenyt.

Milyen volt maga a viadal?

A pálya gyönyörű, dimbes-dombos tájakon haladt nagyrészt aszfaltozott, kisebb részt erdei utakon, ösvényeken. Jelentősebb kaptató nem, de hosszú, lankás emelkedő több is volt. A frissítőpontokon az ott dolgozók, kísérők és a csapatok éppen pihenő tagjai buzdították az érkező futókat. Olyan verseny volt, ahol érezni lehetett, hogy van egy erős mag, amely rendszeresen látogatja a szervezők versenyeit, és a tagjai jól ismerik egymást. Ez a két tényező remek hangulatot teremtett.

Mióta van jelen az ultrafutásban?

Kétezertizenkilenc novemberében futottam az első maratonit. Azelőtt is voltam egy-két versenyen, de nem edzettem rá, erre azonban már tudatosan készültem. Én innentől datálom a futómúltamat. Nagyon nehéz volt, a célban azt mondtam, fájt, de nem eléggé, így a következő év júliusában futottam egy hatvanöt kilométeres versenyt, ami borzalmasan sikerült. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy edzővel szeretnék dolgozni. Bódis Tamás akkor indult el edzői pályáján, mindig is csodáltam a teljesítményét, így felvettem vele a kapcsolatot. Azóta az irányítása alatt, a Hangonyi Bódis Run SE-ben edzek, ami mérföldkő számomra. Kétezerhuszonegyben egy sokkal hatékonyabb felkészüléssel teljesítettem az első száz kilométer feletti ultrát, egy százharminc kilométeres távot. Ez már lényegesen jobban ment, de ennél hosszabbat eddig nem futottam. A jövőben ez is az egyik célom.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!