Öregfutó utcai mesék – Célba ér(z)és: tíz méter sprint a… Miért is?!

Próbálok változatos edzésekkel készülni a júliusi 50 kilométeres kihívásra (Ultra Lupa-tó), így a minap egy csendesebb, és ami a lényeg, tömegmentes verseny erejéig terepen is megmozgattam magam. Tizenkét kilométer és még pár száz méter volt a táv, a szervezők pedig fantasztikusan klassz pályát jelöltek ki: az elején mászni kellett, a közepén lehetett már kicsit futni, de azért kétszer még megküzdeni a szinttel, míg a végén kilométereken át enyhe lejtőn mehetett a normál tempós kocogás. Mivel a frissítés a mumusom, arra gondoltam, hogy a terepen folyamatosan váltakozó szint s a küzdelem csak rákényszerít végre, hogy makacsul odafigyeljek arra, nem szabad kihagyni egyetlen kortyot sem.

A terepfutás esetében ráadásul van még az a szimpatikus számolás, miszerint a hegyen-völgyön futott kilométerekhez párat még bátran hozzá lehet adni, mert annyi plusz energiabefektetést kíván az emelkedős küzdelem.

Nos, szinte még sohasem mondhattam azt, hogy versenyen sikerült tökéletesen jól érezni magamat, de ezúttal minden úgy történt, ahogyan azt megálmodtam: jó tempót választottam, nem rohantam el az elejét, nem pumpáltam feleslegesen az egómat akkor, amikor az emelkedőket kellett (szó szerint) megmászni, tökéletesnek éreztem a frissítőnek kivitt izóitalt, ezáltal mindvégig volt energiám futni, de ugyanakkor volt annyi önuralmam is, hogy a flow ellenére egyetlen métert sem pazaroltam el feleslegesen „száguldozva”.
Hanem…
Mégis volt valami, ami zavart. Van ugyanis ebben a közös, szintidőre mért futkosásban olyan részlet, amelynek kiváltó okát nem tudom megfejteni, sem megérteni: a célban sprintelni kezdő sporikról lenne szó.
Azokról, akik – és most a mezőny végéről van szó... – szinte eksztázisban előznek meg az utolsó tíz-húsz méteren mindenkit, aki amúgy normál tempóban halad a finis felé.
Vajon mi indítja el, pontosabban be ezt a folyamatot?
Vajon mit számít, hogy valaki negyvenötödik vagy negyvennyolcadik lesz a távra benevezett hatvanöt indulóból?
Vajon milyen pluszenergia mozdul meg azon a tíz méteren, ami addig tartalékolva volt – és ez ügyben e bizonyos terepverseny 12.47 kilométer hosszú távját vettem alapul – 12 460 méteren keresztül?
Na szóval, a legutóbi kihívás második kilométerénél kellett elkezdeni a kapaszkodást a budai hegy combosabb emelkedőjén, s ahogyan az lenni szokott, volt, aki jobban bírta ezt az erőpróbát, volt, aki kevésbé – mindenesetre akadt egy sorstárs, aki hasonló paraméterekkel vetette bele magát a küzdelembe, mint jómagam (termetre, súlyra szinte tükörképei voltunk egymásra, életkorra nem, magamat tizenöt esztendővel öregebbre saccolnám), és jó taktikát választott: beállt mögém döcögni. Azaz nyulaztam neki az első kétezer métert leszámítva tulajdonképpen az egész versenyen.

Aztán eljött az a bizonyos pillanat, amikor a célkapu előtt, tízméternyire a csipszőnyegtől elsprintelt mellettem.

Megnéztem, három másodperccel lett jobb az ideje, és tény, egy helyezéssel előrébb került. Amúgy pedig pontosan ugyanazt a befutóérmet akasztották a nyakába, mint nekem, és persze annak a további három, de inkább négy tucat nőnek, férfinak, aki a verseny során szintidőn belül szintúgy áthaladt a célvonalon, de…
Akkor most mi van?!
Nyilván van (sport)pszichológiája az utolsó méterek eufóriájának, vagy inkább fogcsikorgatásának, ha másért nem, akkor az élmény okán, hiszen a nagymenő, profi atlétáktól hányszor, de hányszor láthatjuk a célfotóval is nehezen eldönthető befutóbravúrt – na de itt a hobbistátusz apropóján azért talán mégis picit másról lenne szó, mint az olimpiai győzelmet eldöntő századmásodpercekről. Például arra gondolok, hogy a kicsivel több mint tizenkét kilométeres táv legyűrése közben remek alkalom nyílt volna megtapasztalni a közös küzdés bajtársias formáját. Hogy konkrétabb legyek: igazán nagyszerű pillanat lett volna, ha a tízezer méteren át a hátam közepét néző sporttárs egy (vagy netán egy-egy) rövidebb emelkedőn beállt volna „viszontnyulazni”. Lehet, ez a gesztus megért volna pár kilihegett mondatot, így például menet közben megtudhattuk volna a másik a keresztnevét, netán az is kiderül, hogy először futunk-e ezen az amúgy parádés hegyi körön, vagy ismerünk itt minden bokrot, köves lejtőt, kanyart a fák között…

Persze tudom, ahogyan sok más életszeletke, úgy ez is túlidealizált részlet a részemről, hiszen már többször bebizonyosodott, hogy alaposan túlgondolom ennek az egész futásmátrixnak a tánc- és illemtanát.

Például itt van az első, még szöszmöszmackóban és tornadorkóban teljesített pár száz méteres döcögés alkalmával egyértelműen felfedezhető és azonnal elsajátítható jófejség esete, miszerint ha két (szembe)futó találkozik, akkor odalegyint, -biccent, -kacsint, -szisszen a másiknak – na, most azon a Vác felé vezető bringaúton, ahol lassan tíz éve nap mint nap kocogok, öt edzésből ötször találkozom az egyetlen olyan hölggyel, akitől még soha, de soha nem sikerült megkapni ezt a jóformán semmi gesztust, s miközben ezerszer eldöntöttem már, hogy na, akkor innentől kezdve soha többé nem emelem fel a kezem az egyezményes köszöntésre, mégis minden alkalommal megteszem, nehogy pont most legyek az a bunkó…

Amúgy ez az egész mimózalelkű történet is más dimenzióba kerül, ha arra gondolok, hogy tavaly az Ultra Lupa-tó versenyen speciel nem voltak a célzónában mellettem elsprintelő versenytársak – tökutolsó lettem…