A 496-os kísérlet, 12. nap: A nyűgös futó „szobra”

Vágólapra másolva!

2022.04.01. 16:54

Címkék

Tizenkettedik nap, tizenkét kilométer – szenvedve. A motivációm mélyponton volt a pénteki esőfutásban.

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 78 kilométer)

…és még szerencse, hogy a szakadó esőben egy piros esernyőt a feje fölé tartva szembebiciklizett velem Göd, sőt a megye, de lehet, hogy az ország legjobb fej postása, Józsi!

Ha ő nincs, akkor pénteken késő délelőtt az átkaim gyaníthatóan kifordították volna a sarkából a világot, ugyanis a 496-os kísérlet tizenkét kilométeres teljesítése során eljött a rettegett pillanat: már az első métertől kezdve rohadtul untam a futást.

Pontosabban azt (is) untam, hogy már második napja szakadó esőben, bőrig ázva cuppogok a tócsákban.

Fotós és hangulatmentő is volt egyben a környék legjobb fej postása, Józsi

Az elmúlt szűk két hét mentális mélypontja ez az edzés volt. Egész egyszerűen nem éreztem jól magam a bőrömben: ha csak totyogva, alacsony pulzuson futottam, az volt a baj, ha rágyorsítottam, akkor nem volt elég levegő – na, szóval ezért volt jó, hogy felém kerekezett Józsi postás, mert mindjárt eszembe juttatta a megoldást: a mostani plötty, morgós, káromkodós önmagamról csináltatok vele egy fotót. Jó kis önkontroll lesz, hogyan is nézek ki valójában ebben a kilométerről kilométerre növekvő sorozatban, mi több, a blogban végre elkészíthetem a „nyűgös futó szobrát”, akkurátusan beszámozva minden porcikámat, hogy akkor, amikor nagyon nincs kedvem zötyögni előre, mit is érzek pontosan. Gyanítom, rajtam kívül is voltak és vannak olyanok, akik a tíz kilométer, s egyben a hatvan percen túli teljesítéseket nem mindig őszinte mosollyal tudják végigcsinálni, és nem titok, azért nem mindig a fene nagy vidámságról szólnak ezek a délelőtti nekibuzdulások.
A mostani irtó unalmas volt, na!

Józsi postás lelkes és segítőkész volt (szelfiztünk is egyet valahol a világ végén), kattintott rólam jó néhány kockát – az alapfotó tehát elkészült.

Infografikus kollégám, Dancsák András volt annyira jó fej, hogy a legprímább „fotómódosító kütyüjével” szépen leretusált belőlem ezt azt (mert bizony a péntek délelőtti esőzés rám cuppantotta a futópólómat, úgyhogy a valóságban nem vagyok ám olyan snájdig, izmos gyerek, mint amit „kiszobrászkodott” a telefonos felvételből…), rajzolt nekem szívet, tüdőt, a combomba izmokat (hahaha!), beszámozta a testemet, úgyhogy kezdhettem is írni a mai blog velejét: hol és mit szenvedett össze az edzésen a 496-os kísérlet 1966-ban született alanya?

1. Fej: a kocogó legfontosabb „alkatrésze”! A futósapka alatt dől el minden, márpedig ezen a tizenkét kilométeren csak a hülyeség kalapált odabent: mi a francnak csinálom, hideg van, eső van, meg kellene állni… De ugyanebben a kis golyóban van egy másik „szerkezet” is, ami éppen ellentétesen forog menet közben: végigcsinálod, kibírod, mész tovább!
2. Futószemüveg: esőben nincs idegesítőbb kellék, mert unom kétpercenként letörölni, úgyhogy ezernyi apró csepp tükröződésében valójában nem látok semmit, ami előttem van. Ma például innen nézve szörnyű volt a kilátás…

3. Száj: több mint egy órán keresztül, amíg le nem tudtam a tizenkétezer métert, kilencvenöt százalékban csak káromkodásra használtam...

4. Fül: ez volt azon ritka edzések egyike, amikor bele kellett volna dugni a fülhallgatót, hadd dörömböljön a zene, de sajna otthon felejtettem, úgyhogy saját magamat hallgathattam – és bizony nem voltam jó társaság.
5. Szív: na, speciel tökéletesen működött! Szépen tartotta a 139-150 közötti pulzusértéket, úgyhogy vele elégedett lehettem még ezen a zord, borongós, francba elküldött napon is.
6. Bal kéz: a futóóra helye – ma baromira bosszantott, mert amúgy is megvan az a rossz szokásom, hogy percenkét ránézek a kütyüre: mióta futok, milyen messze jutottam, mennyi a pulzusom? Ma tíz másodpercenként emeltem az orrom elé a bal kezem, talán írni sem kell, hogy még elviselhetetlenebbé tette a döcögést…