WODregényes kalandok: Nem kell félni, nem fog fájni – vagyis még nem…

Manapság, amikor a különböző online csatornákon szinte bárki életébe bepillanthatunk, amikor kedvenceink, példaképeink vagy éppen számunkra teljesen ismeretlen emberek fotók és videók százain osztják meg mindennapjaikat másokkal, nagyon nehéz egészséges önképet kialakítani magunkról. A sport világában talán még inkább kiszélesedik a szakadék a hétköznapi ember és a profi sportoló között. Hibátlan alakú és izomzatú nők, illetve férfiak árasztanak el minket képeikkel, vagy posztolják emberfeletti teljesítményeik részleteit. Le a kalappal előttük, de igazából nem kellene, hogy mindenkinél ez a tökéletesség legyen a végső cél.

Saját lehetőségeinkhez mérten kell kihozni magunkból a legtöbbet, legjobbat, amitől elégedettebbek és boldogabbak lehetünk. Nyugi, nem megyek át „szabópéterezésbe”, csak azért írtam ezt a kis filozofálgatást, mert sokszor van, hogy a fejünkben kialakított tévhitek miatt beszéljük le magunkat arról, hogy végre megmozduljunk, és tegyünk valamit magunkért, az egészségünkért vagy a jobb közérzetünkért.

A futás az utóbbi években (évtizedekben) olyan népszerűvé vált, hogy mostanra a közösségi oldalak tele lettek különféle futócsoportokkal, hobbifutókkal, futó anyukákkal, futó apukákkal, futó celebekkel. A crossfitet ezzel szemben még körbelengi a mítosz, hogy csak tökéletesre formált izomzatú bivalyerős nők és férfiak űzik. Természetesen kicsit körbenéztem a social mediában, hogy a crossfit világából milyen tartalmak kerülnek fel a világhálóra. Meglepődve láttam, hogy jószerével csak az élvonalbeli atléták, esetleg néhány önmagát jól menedzselő edző képein keresztül lehet bepillantani a crossfit világába. Szóval nem csoda, ha egy egyszerű halandó elő sem veszi a fejszéjét, nemhogy belevágjon ebbe a fába…

Ha valakinek beszélek a crossfitről, legtöbbször olyan válaszokat kapok, hogy „Hát, az nem nekem való. Én nem tudok felhúzódzkodni a rúdon egyszer sem…”, vagy „Ugyan, az csak gladiátorizomzatú embereknek való, nem olyan macskajancsinak, mint én…”, vagy „Hogy tudnék már felemelni ekkora súlyokat?! Megőrültél?! Rám esik, meghalok!”, esetleg „Én már a suliban sem tudtam felmászni a kötélre, azóta meg felszaladt rám húsz kiló, úgyhogy nem ámítom magam ilyenekkel…”

Pedig nem kell félni, nem fog fájni. Legalábbis az elején nem…

Amióta rendszeresen edzek, és mindig újabb s újabb célokat tűzök ki magam elé, számtalan párbeszédem volt már ismerősökkel, barátokkal, akik amellett, hogy mindig elismerően méltatják elért teljesítményeimet, millió kifogást találtak maguknak, hogy miért ne változtassanak életvitelükön. De szerintem itt inkább arról van szó, nem hiszik el magukról, hogy igenis képesek túllépni saját határaikon. Nem kell rögtön maratonit futni, először sétáljunk egy nagyot, és ha készen állunk, néha kocogjunk bele. Aztán ha már érezzük magunkban az erőt, kocogjunk, és ha elfáradunk, sétáljunk bele kicsit. A felkészülés a maratonira is egy első megtett futólépéssel kezdődik. Mindenkinél. Nincs kivétel.

Valahogy így van ez minden sportban, a crossfitben is. Senki sem úgy születik, hogy képes kézenállásban sétálgatni métereken keresztül vagy 100 kg-os súlyokat emelgetni a feje fölé. Oda el kell jutni, meg kell tenni az első lépéseket hozzá.

Amikor beiratkoztam a kezdő kurzusra, természetesen nekem sem volt túl sok fogalmam, hogy mire vállalkozom. Szerencsére akkor még nem kezdtem el böngészni a crossfittartalmú oldalakat vagy nézegetni versenyzők képeit. Gondoltam, ennyi lefutott kilométer után elég edzett vagyok bármilyen sporthoz. Kellő magabiztossággal léptem be az edzőterembe, ahol a kezdő csoportunk többi tagja már toporogva várta, hogy megismerje az edzőinket.

Körbenéztem a csapaton, és legnagyobb meglepetésemre (valamint megkönnyebbülésemre…) nem kipattintott szupermenek és wonderwomenek vettek körbe, hanem teljesen hétköznapi férfiak és nők.

Volt, aki cipelt egy kis súlyfölösleget, és saját bevallása szerint elsősorban a fogyás volt a célja, volt, aki izmot szeretett volna felszedni, mert túl soványnak és erőtlennek érezte magát, és volt, aki csak a munka mellett keresett valami testmozgást, és a crossfitre esett a választása.

Miután jól felmértem saját kis csapatomat, megfordultam, és kíváncsian körbenéztem a teremben, ahol a normál edzések folytak. Elég hamar lefagyott a mosoly az arcomról, amikor megláttam, milyen gyakorlatokat csinálnak néhányan. Hazudnék, ha azt mondanám, nem futott át az agyamon, hogy szép lassan, tyúklépésben elkezdek a kijárat felé hátrálni, hátha nem tűnik fel senkinek a hiányom, de már nem volt időm a tettek mezejére lépni, mert egy szimpatikus, kedves és The Rock hegyomlásalkatára kicsit sem emlékeztető testfelépítésű srác (Gergő, az egyik edzőnk) odalépett hozzánk, ránk mosolygott, és megszólalt: „Sziasztok! Kezdhetünk?”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!