Yukon Arctic Ultra: verseny a fagyban

A Montane Yukon Arctic Ultra nem 2021-ben lesz „nagykorú”, mivel a koronavírus-járvány miatt bevezette utazási tilalmak miatt eldőlt, februárban nem rendezik meg az ultraversenyt. A főszervező Robert Pollhammer Németországban él, és nem szerette volna, hogy csak kanadaiak indulhassanak, ezért a törlés mellett döntött. Új kezdeményezésként – a tervek szerint – februárban, Svédországban lappföldi verziót rendeznek.

 

 

A versenyt 2003-ban tartották meg először a Yukon vadregényes, de könyörtelen rengetegében, s a 2010-es évet leszámítva 2021-ig egyszer sem maradt el.

Hagyományos maratoni, 100 mérföldes és akár 430 mérföldes (!) távon lehet indulni. A szorzó 1.609, azaz aki utóbbira nevez, 690 kilométert tesz meg. Tegyük hozzá, a leghosszabb táv változó, 300 és 430 mérföld közé esik, mindenesetre áthalad az Északi-sarkkörön.

A legnagyobb kihívást talán nem is a kilométerek száma jelenti, hanem az embertelen hideg és a kegyetlen terep. Joggal nevezik a leghidegebb és a legkeményebb ultrának, az út ugyanis fenséges, de havas, fagyos, kihalt vidéken vezet, részben az ezer mérföldes Yukon Quest kutyaszánhúzó-verseny nyomvonalát követve. A Whitehorse-ból induló viadal előtt kijelölik a nyomot, ám a friss hó vagy a csontig hatoló szél miatt olykor nehéz megtalálni.

A hőmérséklet nem ritkán mínusz 40 Celsius-fok, sőt 2018-ban rövid időre félbe is szakították az eseményt, amikor a mínusz 50 Celsius-foknál is nagyobb hidegben a műszerek, elektronikai eszközök is csődöt mondtak.

Abban az évben egyébként csak a dél-afrikai Jethro De Decker fejezte be a leghosszabb, 300 mérföldes távot, míg a 100 mérföldön próbálkozó nyolc versenyzőből négyen is feladták.

 

 

A Red Bull korábban átfogó cikkben mutatta be a nehézségeket, emlékeztetve, hogy az idén is csak ketten értek célba a 300 mérföldön. A nevezőknek jóval az indulás előtt meg kell érkezniük Kanadába, és szükséges bizonyítaniuk, hogy alkalmasak az ilyen viadalra, képesek kezelni a fizikai és mentális megpróbáltatásokat, továbbá négynapos tanfolyamon kell részt venniük. A távokat speciális kerékpárral, sífutó lécekkel és futva is meg lehet tenni – a főszervező Pollhammer szerint egyébként a sífutás a legnehezebb, ám kerékpáron sem egyszerű, mert nem mozgatjuk a lábfejet és elfagy.

A borzasztó hidegben a legkisebb hiba is súlyos következményekkel jár, rendszeresek a fagyási sérülések, az amputációk, van, aki három lábujját hagyta ott, mások többet. A szempillák rendszeresen összefagynak, jégdarabkákként gátolják a szemhéj mozgását. A hatalmas hidegen túl a legszörnyűbb eset is 2018-hoz kapcsolódik: az Outside Online írt arról, hogy Roberto Zandát a felszerelésétől távol találták meg, súlyos fagyási sérülésekkel. A kórházba szállításkor úgy tűnt, mindkét kezét és lábát amputálni kell, végül térd alatt elveszítette az alsó végtagjait és mindkét kézfejét…

Jessie Gladish elképesztő módon háromszor is teljesítette a 430 mérföldes távot, s mint mondta, nehéz elmagyarázni annak, mennyire hideg van, aki nem tapasztalt ehhez hasonlót. Az indulókat 25 és 44 mérföld közötti távolságban elhelyezett ellenőrzőpontok várják, ezt leszámítva azonban magukról kell gondoskodniuk, az élelmet, a vizet, a kis tűzhelyet, hálózsákot és a többi eszközt maguk után húznak.

A terep annyira kemény, hogy az alaszkai egyetem tudósai jövőbeli Mars-expedícióhoz próbáltak tanulmányokat készíteni. A nevezési díj egyébként távtól és a megtétel módjától függően 750 és 1750 dollár között mozog, szóval borsos az ára a kegyetlen kalandnak.

Többen is azt mondják, nem elsősorban versenynek kell tekinteni, hanem önismereti kihívásnak: megválaszolni, miért is vesznek rajta részt.

Fotók: shutterstock

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!