Futás aszfalton: az út szélén

Az az átkozott aszfalt!

Ahogy a lába földet, azaz dehogy földet ér, azokat a pillanatokat hiába élte már át milliószor, mégsem tud rá felkészülni. Persze, jó a cipője, arra az egyre azért profin odafigyel, nem is érzi azonnal, hogy valami végeláthatatlan szögesdróton kell végigmasíroznia. De ahogy puffan a láb, máris rezzen a boka, koccan a térd, majd a cipővásárlásnál a cetlin beharangozott ütéscsillapítás ide vagy oda, egyre feljebb és feljebb érzi annak a laza lépésnek minden kínját, amelyet különben a saját öröméért tett meg – és máris akkorát kap a foga, állkapcsa, füle, mikor mije ott legfelül, hogy többet nem is gondolkodik, hanem figyel a következő ütésre, hiszen már túl is van az újabb lépésen. Puffan, rezzen, koccan, dörren – utóbbi, mint egy ágyú, a fejében, minden egyes pillanatban, de azért sem hagyja abba.

Az a veszélyes aszfalt!

Jól tudja, az autósok normálisabbja széles ívben kerüli, de aki röhögni akar egyet saját hatalmán, az nagyon is kicentizi, hátha belelép az árokba az a hülye, aki ott kocog nagy szenvedések közepette, amikor buszra is szállhatna. De az árok veszélyes, így nem lép félre, inkább összeszorított, mégis összeverődő fogakkal (puffan, rezzen, koccan...) megy tovább, szurkolva, hogy az a jó széles visszapillantó tükör valahogy elkerülje a könyökét. Megy és megy rendületlenül, átugrálva a repedéseket, az évek alatt szétmállott darabokat, hiszen futni akar.

Az a szeszélyes aszfalt!

Néha oly forró, hogy a messzeségbe tűnő, fátyolos képekben végződő látványa egy pillanat alatt dehidratálttá teszi, hiába húzott le indulás előtt fél liter vizet. Máskor úgy csúszik, hogy jobb esélyt jelent még a padka is, bármily szutykos-latyakos, ügyesen egyensúlyozva a tizenöt centi széles nyomvonalon. Kár, nagy kár, hogy az ő települése nincs benne abban a tizenvalahányban, amelyen rekortán épül, pedig milyen örömmel fogadná a bejelentést, hogy na, kedves felebarátaink, a régi műút vagy téesz vagy legelő mellett most kaptok kedvezményesen hatszáz méternyi futópályát, szívesen.

Az út, hosszú, kanyargós, de ismeri már minden centijét, hiszen naponta erre jár. Ott a ház, amelynél az a két csúf keverék mindig dühödten esik a kerítésnek, ha meglátja; itt a virágos, amelyből az idős néni hőskori forgalomszámlálóként mindig kinéz, és két hét múlva is pontosan megmondja, mely napon, mely órában futott arra. És igen, mindjárt jön az a csodálatos harminc méter, ahol még kavicson is lehet futni, addig sem annyira puffan, rezzen és koccan, ráadásul figyelmeztető jelként az éles fájdalomból egyből kiderül, ha már kopott a cipő talpa.

Az a kalandos aszfalt!

Sokszor muszájból az út jobb oldalán fut, bár leginkább a másikon kellene, na de a járda is nagy úr: hol van, hol nincs, hol olyan, mintha nem is lenne, és nem annyira szerencsés ide-oda cikázni az úttesten a kedvezőbb tizenöt méterek miatt. Így időnként a kukásautóval versenyez, kényelmesen előzgetve egymást, máskor a csuklós busznak integethet, hogy köszi, dehogy kell megvárni. Büszkén viseli, ha megbámulják, elgondolkodik a sokszor hallott gyermeki kérdésen (Anyu, miért fut ez a bácsi?), hiszen ő sem nagyon tudja rá a választ, és ha egyre gyakrabban sorstársával találkozik, kihúzza magát, mosolyt
erőltet az arcára, vígan köszön, és lihegés nélkül szalad el mellette, hogy legalább ebben a néhány másodpercben úgy tűnjön, neki milyen könnyű is a futás.

Fut, fut és fut, pontosan addig, amíg bírja, vagy néha még annál is tovább, és miközben egyfolytában puffan, rezzen, koccan és dörren, miközben átugorja azt a billegő aszfaltdarabot, miközben igyekszik óvatosan a padkára húzódni a kamion elől, miközben végignéz a messzeségbe halványuló úttesten, pontosan tudja: bár még nem ért haza, máris otthon van.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!