Új edzés: Dombi és a magányos maratoni

Gyorsan hozzáteszem: a GPS-órám adatait némi fenntartással kezelem. Voltam hivatalos maratoni versenyen, amelyen 42-nél kevesebbet, máskor 43 kilométert mutatott – szóval, ezt nem tekintem hivatalos adatnak.

Bár az igaz, hogy a pályát már régen kimértem autóval, motorral, biciklivel, a résztávok helyét megjelöltem spray-vel, s most 42 195 métert mutatott az órám, amikor megálltam, és azt mutatja, ez az egyéni csúcsom. De nem foglalkozom vele a korábban tapasztalt bizonytalanság miatt.

Megcsináltam, jól éreztem magam közben, és jól vagyok most is, utána! Ez azért fontos, mert amikor Torinóban a célba értem, beültünk egy pizzériába, de ülni sem tudtam, leheveredtem a földre, a járdára – kifeküdtem, annyira kész voltam.

A leglassabb ezer méterem a kilencedik volt (5:02), a leggyorsabb a negyvenkettedik (4:36), az utolsó nyolc-tíz kilométeren, amikor már láttam a végét, tudtam gyorsítani. Sokat ittam, Janka és Kami lányom rengeteg vizet hozott magával, ezért kétszer is megálltam pisilni, és még így is jó lett az időm, egyszer a cipőmet kellett újra megkötni, de ezek apróságok ilyen távon. Két Gatorade-del készültem, de csak egy fél üveggel ittam abból, sok ropit, sós aprósüteményt fogyasztottam közben, és négy gélt is benyomtam.

Volt valami furcsa zizegés, amikor az erdőben futottam: felnézek, hát egy drón van felettem – régi barátom, a sportfotós Czeglédi Zsolt is eljött, hogy megörökítse a maratoni versenyemet. Jólesett, amikor két maszkos ember a Nagyerdőben utánam szólt: gyerünk, Tibi, nyomjad! Amúgy senkivel sem találkoztam, szépen otthon maradtak az emberek.

A nyolcadik így sikerült, már a második sörömet iszom itthon, ebédre betolok egy nagyobb méretű hamburgert.

A folytatás? Az UltraBalatonon 110 km a terv, ha az elmarad, azt kellene megcsinálnom itthon. Tizenegyszer tíz kilométert futottam legutóbb, azt itt is megismételhetem – de ezen még ráérek gondolkodni.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!