Csécsei Zoltán: fából vasember

A történet nagyjából jó egy évtizede kezdődött, mi legalábbis itt kapcsolódunk be a diplomát szerző, de a Somogy megyei Marcaliban már fél éve munkanélküliként élő Csécsei Zoltán sztorijába.

„Faipari mérnök vagyok, és bár más munka lett volna, én a szakmámban szerettem volna dolgozni, de hiába – így ez egy depresszióba hajló időszak volt – vágott bele Csécsei Zoltán. – Végül Budapesten, egy rönkházakat építő cégnél helyezkedtem el. Megérkeztem, kifizettem az albérletet, a kauciót, és egy olyan szobában laktam, amelyben semmiféle bútor nem volt, az ágyneműk és a ruhák alkották az ágyamat.

Annyi pénzem maradt, hogy vettem egy hatalmas bödön zsírt meg kenyeret, és azt ettem. Amikor hó végén már láttam, hogy mégis marad egy kis tartalék, vásároltam hozzá piros paprikát is.”

Csécsei Zoltán mélyről indult, de két és fél évvel később már saját vállalkozást indított – igaz, az élet itt is próbára tette, cége ugyanis csődbe jutott, amikor az összes szerszámát ellopták, és nem fizették ki az egyik munkát. Ezt követően ismét alkalmazott lett, egy ingatlanos cég amolyan mindenesként, problémamegoldóként foglalkoztatta.

„Mindent én akarok megcsinálni, csak mint látszik, nincs mindig rá időm – jegyezte meg a házigazda, utalva a befejezetlen garázsra, vagy éppen a beszerelésre váró víztisztítóra. – Másfél hónapja nem dolgozom, pontosabban nem a lakásfelújításokat végzem, hanem a futás és az edzősködés tölti ki a napjaimat. Felhalmoztam némi tartalékot, ezért úgy vághattunk neki az évnek, hogy nincs meg a régi munkám, és – lekopogom – úgy tűnik, a sporttal sínen leszek. Megvan egyébként minden szerszámom, azt a munkát bármikor tudom végezni, futni viszont csak most tudok – most vagyok fiatal, most vagyok jó formában.”

Ami az edzősködést illeti, előbb jöttek a megkeresések, mint hogy Csécsei Zoltán valóban elkezdett volna foglalkozni a futás szakmai hátterével. De mert egyre többen kértek tőle tanácsot, egyrészt elvégzett egy megfelelő iskolát, másrészt jóval több időt szánt a tanítványaira, és mostanra felépítette a csapatát.

„Bevallom, amikor jó tíz éve eljöttem Budapestre, magam sem gondoltam, hogy így alakul az életem, hiszen akkoriban még nem is futottam – folytatta Csécsei Zoltán. – Amikor beindult a vállalkozásom, kicsit jobb lett a helyzet, vettem például ágyat, folyamatosan jöttem vissza az életbe. Utána azonban meghalt az édesapám, nem sokra rá tönkrement a cégem, így ismét nehéz időszak következett az életemben. Akkor kezdtem el futni. Segített, mert futás közben nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy amit csinálok, az nehéz, és azt a nehézséget kell megoldanom.”

Eleinte két hétig-egy hónapig tartottak csak a futással kapcsolatos fellángolásai. Ma már mosolyogva mondja: mivel azt látta másoktól, hogy gyorsan futnak, azt gondolta, csakis őrült tempóban lehet szaladni, az sem baj, ha levegőt is alig kap közben – 90-95 kilósan, megfelelő edzettség nélkül vélekedett így.

Végül 2009-ben kezdett el futni. Egy szigetkörrel nyitott, majd az akkori lakótársa mondta neki, hogy nem kell azonnal gyorsan és sokat futni.

Ezért inkább csak két-három kilométereket kocogott, majd elkezdett fogyni, gyorsulni, egyre többet és egyre jobb tempóban futott, és egyre többet olvasott a futás hátteréről.

„Szembejött velem egy poszt, amely szerint az egyik ismerősöm megcsinálta az Ironmant, és akkor az asztalra csaptam: ha ő képes rá, akkor én is – innen pedig már nem volt megállás. Az első maratonimat az Ironmanen futottam, az utolsó kör előtt úgy néztem ki, hogy anyám azt mondta, hagyjam abba. Halálsápadt voltam, teljesen eléhezve gyalogoltam, de megcsináltam, és amikor Péter Attila azt üvöltötte a mikrofonba, hogy Csécsei Zoltán Ironman, akkor éreztem: ezért jöttem! Érdekesség, az első kétszázötven célba érkező műanyag székre ülhetett az eredményhirdetésnél, a többieknek pedig padok maradtak. Én az utóbbi csoportba tartoztam, ezért elhatároztam, a következő évben már én is a székek egyikén ülök fogok ülni. Sikerült.”

Csécsei Zoltán végül hét Ironman után nyergelt át végleg a futásra – az úszás nem ment neki igazán, a biciklin meg unta magát –, és kitűzte az új célt: megnyerni a Spartathlont. A legendás görögországi viadalt eddig kétszer teljesítette, tavaly a második helyen végzett, ám őt ismerve csak idő kérdése, mikor győz ott is.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!