Amikor a pánikbetegség kezdeti időszakában jártam, akkor az életem volt a tét. Gyűlöltem a pánik börtönében élni. Nekem nem voltak olyan sima hétköznapjaim, mint másnak. Mert a félelem irányított. A rettegés, hogy megint jön a roham. A szapora pulzus, a folyamatos végtagremegés és légszomj megfojtotta a valódi örömeimet. Számomra egy öröm létezett: ha nincs rohamom.
Amikor legyőztem a pánikot, de a férjem betegsége árnyékot vetett az életünkre és én vittem a családunk ügyeit, a stressz elleni küzdelemben volt nagy szerepe a futásnak. Egyszerre három munkahelyen kellett helytállnom, neveltem a lányomat, otthon is csak a feszültség várt, és akkoriban még nem hittem benne, hogy lesz elég erőm megváltoztatni az életkörülményeimet.
Az, hogy életem minden területén hatalmas nyomás nehezedett rám, megkövetelt egy szelepet, ahol ki tudom engedni a gőzt. És ez a futás volt.
Amikor a futást már önmagáért szerettem, akkor teljesen természetes volt, hogy kialakult bennem a fejlődés iránti igény. Így elkezdtem emelni a távokat. Én, aki a kezdetekkor ötpercnyi mozgástól elfáradtam, gond nélkül le tudtam futni 21 kilométert. Egyszer, kétszer, többször, sokszor.
Minden egyes félmaratoni teljesítése a fizikai terhelés mellett lelki pluszt is hordozott. Mindig emlékeztetett arra a hosszú útra, amit bejártam. A sok lelki és edzésmunkára, ami nem csak 21 km megtételére tett alkalmassá, de arra is, hogy az élet más területein is helytálljak. Például végigcsináljam a férjem mellett a nehéz éveket, és csak akkor váljak el, amikor teljesen meggyógyult.
Amikor mindkét mellemet leoperálták, nagy tudatosságra volt szükségem ahhoz, hogy visszatérjek a sporthoz. A futással kapcsolatos szisztematikus munkával már jóval korábban megalapoztam ezt a tudatosságot. Ennek köszönhetően abszolút zökkenőmentesen jutottam túl a műtéten.
Amikor pedig csak önmagáért szeretem a futást, nos… Akkor azt szeretem benne a legjobban, hogy mivel az egyik legösztönösebb mozgás, ami létezik, nem kell hozzá sok fakszni. Felhúzod a cipődet és elindulsz.
Én az erdőben futok mindig.
Imádom az erdő különböző arcait. Azt, amikor a hó mesebeli tájat varázsol belőle. Vagy amikor az ősz vörösre, bordóra, sárgára és barnára színezi a nyáron zöldellő rengeteget. Tavasszal az illatok és a merész rügyfakadás jelzi az állandó körforgást.
Az erdő csendjét is imádom. Télen, amikor hó fed mindent, sokkal mélyebb a csend. A hótakaró felfogja a hangot. Tavasszal madárcsicsergés dacol a csenddel, számomra ez a legszebb zene.
Az, hogy én ebben a környezetben futhatok, még jobban kiteljesíti a futás iránti szeretetemet. Mert amúgy futni enélkül is jó. Összerázza az embert, a testét és a lelkét egy irányba rendezi. A gondolatai elhagyják és lecsupaszodik, megtisztul.
Nekem a futás fohász szavak nélkül. És nektek?
Aki szeretne velem futni, megteheti 2019. szeptember 15-én a budaörsi félmaratonin 7, 14 vagy 21 km-es távon, illetve félmaratoni váltóban. Nevezni ITT lehet.
Tamás Rita
Mérgében nevezett, végig szenvedett – mégis győzött
Nyolc éve fut, ám most érzi magát a legjobb formában
