Rudolf Tamás neve elsősorban az aszfaltos ultraversenyek világából lehet ismerős, de a nagykanizsai sportoló nemcsak a körözéses megméretéseken ért el szép sikereket, hanem a terepfutóversenyek világában is. A teljes elmúlt éve a felépüléssel és az újrakezdéssel telt, az idén azonban már konkrét célokkal várja a visszatérést.
Hátvédből lett futó, és elég gyorsan az ultratávok specialistája. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
Általános iskolás koromtól fociztam, de sosem voltam aranylábú gólvágó, a megyei első- és másodosztályban játszottam. Kettőezertízben kezdtem el futni, és még abban az évben bele is kóstoltam az ultrázásba. Elhatároztam, hogy lefutok egy maratonit. Májusban volt a verseny, majd rá három hónapra már jött az első ultraversenyem, ami ötvennégy kilométert jelentett.
Aztán itt is ragadtam, mert úgy éreztem, jobban illik hozzám, mint a rövidebb távú, gyorsabb versenyek.
Azt szeretem legjobban a futásban, hogy nem másokkal, hanem csak önmagunkkal versenyzünk. A rövid verseny is tud nagyon fájni, ha az ember kihozza magából a maximumot. A hosszú versenyeknek pedig külön varázsuk van, mert a célba éréshez nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is maximálisan felkészültnek kell lenni. Nagy eséllyel szembesülhetünk futás közben olyan helyzetekkel, amelyekkel korábban még soha, és meg kell találni rá a megoldást.
Melyik volt a legnehezebb versenye?
Hogyan készül most a visszatérésre?
A sérülésem után heti hét órát futok, de a penzum felmegy majd tíz-tizenkét órára. Az edzésem mindig időben van megadva, a lefutott táv lényegében teljesen mindegy. Lőrincz Olivér útmutatása alapján készülök immár nyolc éve. Szakmailag nagyra tartom őt, s hogy okkal, az már sokszor bebizonyosodott az edzések és a versenyek során. Elég hasonló az egyéniségünk, így jól megértjük egymást.
Több versenyén küzdött gyomorproblémákkal, a frissítési stratégiával. Az emésztőrendszert is edzi a felkészülés során egy jó ultrafutó?
Az izotóniás italokat nem szereti a gyomrom. Nem volt ez mindig így, például a Spartathlonon végig azzal mentem, de ma már néhány korttyal elrontom a gyomrom. Több ismerősömnél is ez a helyzet. Változunk mi, futók is az évek során.
A verseny napján én már nem szoktam semmit sem enni, a rajt előtt öt-tíz perccel egy zselét azért megeszem, ez félmaratonira elég is. Hosszabb versenyeknél pedig további zseléket szoktam enni, illetve vizet és kólát iszom.
Terepen nem is a kihívások, hanem a természet szépsége vonz. Nagyon szeretek a hegyekben és erdőben futni, de nagyon ügyetlen vagyok technikás terepen, ebben szeretnék fejlődni. Aszfalton nem annyira szeretek futni, viszont eredményesebb vagyok. Úgy érzem, a huszonnégy órás magyar csúcs, amelyet 261.1 kilométerrel Bogár János tart, bennem van, remélem, egyszer beérem, vagy meg is döntöm a rekordot. Ez a kihívás nem lesz egyszerű, de kiváló motivációt jelent.