Nagy szó: versenyzés, fájdalom nélkül

Család, gyerekek, férj és munka mellett már felnőttként lett sportimádó. Gyerekkorában nem is volt sportos?
Egyáltalán nem, azt az időszakot a tanulás és a zene határozta meg. Már akkor is a maximumra törekedtem, az ötös sem volt elég, kitűnőnek „kellett” lennem, igazi kis stréber voltam. Mindig hiányzott a mozgás, de a családom sem volt sportos, így időt sem szakítottam rá. A közép- és a főiskolán aerobikórákra jártam, vagy otthon tornáztam, de a sportnak még ekkor nem volt igazi szerepe az életemben. Amikor 2014-ben már öt éve otthon voltam a két gyermekemmel, úgy döntöttem, elkezdek futni. Akkor a kisebbik gyermekem már hároméves volt, és kicsit szerettem volna egyedül lenni. Ráadásul akkor épültem fel a betegségem első fellángolásából, ami egy nagyon elhúzódó, másfél éves folyamat volt.

A betegség neve reumatoid artritisz, azaz sokízületi gyulladás. Mennyiben hátráltatta a hétköznapokban és a sportolásban?
Előfordult, hogy a férjem reggel öt órakor fájdalomcsillapítóval ébresztett, hogy egyáltalán fel tudjak kelni. Ilyenkor nem a sportcélok voltak az elsők, hanem az, hogy képes legyek egyedül felöltözni.

Akkoriban minden mozdulat fájt, így nagyon megtanultam értékelni a szabad mozgást, irigykedve néztem a futókat. Amikor végre elkezdett használni a gyógyszer, örömmel mentem ki a pályára.

Már az első néhány alkalom után lefutottam tíz kilométert. Akkor még kicsi gyerekek mellett heti két-három alkalomnál többet nem futottam, de elindult valami. Kétezer-tizenötben már versenyeztem és szépen jöttek a kisebb sikerek is, de voltak kemény időszakok, olykor nagyon nehéz volt pozitívnak, motiváltnak maradni. Még az is megfordult a fejemben, hogy kilépek a csapatból, de Nedjalkov Balázs biztatására maradtam. Most, hogy tünetmentes vagyok és remélem, minél tovább az is maradok, nem gondolkozom azon, hogy mi lesz később. Próbálom a ma adta lehetőségeket maximálisan kihasználni, élvezni, hogy képes vagyok több mint hat órát versenyezni fájdalom nélkül, folyamatosan fejlődni.

Versenyezni szeret vagy a minél jobb eredmények elérése motiválja?
Ezt nehéz megfogalmazni. Elsősorban magamat akarom legyőzni, feszegetni a határaimat, a versenytársak azért jók, hogy a maximumot ki tudjam hozni magamból. Ha ez helyezést ér, annak nagyon örülök, de sokkal jobb egy magamhoz képest jó eredménnyel „sehányadik” lenni, mint dobogón állni egy olyannal, ami lehetett volna jobb is.

Van, akit lebénít a versenyhelyzet, engem felspannol, pozitívan hat a stressz a teljesítményemre. Ha rajtvonalhoz állok, nincs olyan, hogy edzés, valamire csak jó lesz, minden percét élvezni akarom. Akkor verseny van!

Igyekszem maximálisan felkészülten elindulni, nem kockáztatok. Az első félmaratonit is csak két év futás után teljesítettem, amikor tudtam, hogy simán kettő órán belül lesz, ugyanígy maratonit sem futottam tavaly őszig.

Melyik az álomversenye?
Elég sok ilyen van, de a fő célom most nem egy konkrét verseny, hanem egy táv, mégpedig az Ironman, ami ugye 3.8 kilométer úszás, 180 kilométer bringázás, 42.2 kilométer futás. Még nem döntöttem el, hogy hol szeretném teljesíteni, az biztos, hogy igyekszem „kíméletes” pályát választani elsőre.

Mit adott neked a közösséghez való tartozás?
Nagyon sok mindent köszönhetek ennek a társaságnak; barátokat, új célokat, motivációt, edzőpartnereket… Vannak, akik egyedül szeretnek edzeni, én nem. Mindig próbálok partnert találni magam mellé, főleg, ha hosszú bringázásról, nyílt vízi úszásról vagy egy nehéz felmérő futásról van szó. A csapatban lévő bringás fiúk mindig készségesen kísérnek, tanítanak, akár követik az én edzéstervemet, szóval nagyon hálás vagyok nekik is!