Na, végre, itt a meleg, a napsütés – mondjuk, én annyira nem vártam, meséltem már, hogy télen is gyorsan kimelegszem futás közben.
Ezért aztán ilyenkor fokozottan ügyelni kell a folyadékpótlásra. A versenyen, mint legutóbb az Ultrabalaton esetében, minden kihelyezett frissítő állomáson, váltóponton, bárhol, ahol lehetett, ittam valamit, függetlenül attól, szomjas voltam-e éppen. Olvastam, hogy csinálják a nagyok, és sokan a speciális zseléket javasolták – a Balaton körüli 110 kilométerem előtt be is pakoltam egy jó nagy adagot , aztán egyet sem ettem meg belőle. Nem kívántam, nem éreztem, hogy jó lenne, így megmaradt az összes.
Ilyenkor, amikor otthon futok, legtöbbször a szokásos, tizennégy kilométeres szakaszomat teljesítem.
Nem szeretem, ha a vizesflakon a kezemben van, ezért azt csinálom, amit az állatok: elrejtem szépen az elemózsiát. Az egyik bokorban a víz, néhány kilométerrel arrébb a banán, máshol a csoki – már megvannak azok a nekem beazonosítható, felismerhető bokrok, területek, amelyeket nem tévesztek el.
Ráadásul ezen a héten a fővárosban voltam, mert edzői vizsgát tettem – előbb volt a teszt, aztán a szóbeli, majd a gyakorlati oktatás, edzésgyakorlat levezénylése. Épp a kontrajáték jutott nekem: rúgd előre, fuss utána – na jó, viccelek, ennél összetettebb volt a feladat, de szerencsére sikerült. Emiatt Angyalföldön futottam délelőtt, de ugye a terep nem volt ismert, így figyelnem kellett, merre megyek; nem mozogtam otthonosan, mértem a távot az órán, hogy egy tízes összejöjjön. Ja, és persze itt nem volt vízelrejtés – jólesett inni egyet a futás után.