Indokok bánatsör ivására

Mottó: 220 felett már semmi sem lehet – avagy te is csekkolod futás közben a pulzusod?

Lett légyen hobbikocogó vagy éppen félprofi futó valaki, tuti, hogy legalább egyvalami közös bennük: a tempó csekkolása.

Igen, te ott, aki azt mondod, hogy téged aztán baromira hidegen hagy, milyen tempóban mész, mert csak a szférák zenéje miatt mész ki, vagy mert a dietetikusod javasolta, vagy csak agyadra ment anyád. Bizony, bizony, ott van, hogy jó, jó, de lehetett volna azért ez a tíz kili gyorsabb, vagy otthon lemeózod, hogy épp nyomattál egy personal bestet (továbbiakban pb), és ennek örömére pöccintesz egy sört, mert sörivásra mindig van indok, akkor is, ha nincs. Amúgy a pb hajszolása egy idő után baromi frusztráló tud lenni, örül neki, persze hogy örül az ember, de ha másik alkalommal netán gyenguszabbra sikeredne az eredmény, jön a depresszió, önmarcangolás, és ismét lehet bánatsört bontani.

Annyira nyilvánvalóan közhelyes, hogy ez a sebesség téma szubjektív, meg mindenki a saját képességeihez mérje magát, meg van, akihez képest gyorsak, másokhoz képest lassabbak vagyunk, hogy már szégyellem leírni, de hát ez van.

Hova soroljam magam?

Hát, tudom is én.

Szokták írni, hogy persze abban a tempóban amit nyomok, én rég megvacsorázok, de milyen tempóról beszélünk, kérem alássan, ha a világ másik futórészéhez képest egy „zsékategóriás” antihős vagyok.

Apokalipszis, must

Vegyünk egy teljesen hétköznapi zombiapokalipszist, ahol nem vagyunk született túlélők, tehát nem otthon egy pánikszobában ülünk épp, vagy mindennap állig felfegyverkezve szállunk fel a 9-es buszra, a hátizsák oldalán vízzel teli óvszer, mert abban biztonságosan tárolható elegendő mennyiségű folyadék, víz vagy fröccs („A 10 legfontosabb dolog, amit tenned kell zombiapokalipszis esetén” című szakszöveg szerint). Szóval, mezei lakosok vagyunk, beüt a káosz, és már nem ezek az oldschool, hanem a modern, gyors lábú zombik lepik el a várost, számításaim szerint tuti az első harmadba esnék, akit felzabálnának. Persze rengeteg körülmény közrejátszik, ökölharc, egymás taposása, szerencse, de most pusztán a futást mint menekvést vettem számításba.

Egyrészt ott van az, hogy nálunk a sprintelés nem divat, én nem olyan családból származom. Így máris hátrányban vagyok azokkal szemben, akik 400 méterre vannak beállítva, de azt megtolják úgy rendesen, és hamarabb jutnak el a biztonságos Kakas presszóig, mint én, aki elbohóckodnék ötven kilométert, de ha már 200 méter után megesznek, ba... Akarom mondani, megette a fene.

Ha valaki realisztikusabban akarja elképzelni a dolgot, az gondoljon egy pláza-metróállomásra Black Friday szent napján, és máris tudja, miről van szó.

Most igazából fogalmam sincs miért írtam le mindezt, de ha már megtettem, már marad.

Mivel rengeteg versenyszám létezik, tanácsosabb a maguk kategóriájában vizsgálni a sebesség fogalmát, mert a 100 méter sprint összevetése a 100 kilométerrel tipikus alma-körte esete.

No de félretéve a versenysportot, mert jómagam is amatőr futó volnék, a teljesen átlagos tempójú populációhoz sorolom magam. Nem vagyok egyáltalán gyors, se túl lassú, már amikor éppen nincs hascsikarásom, nem kap el a pánikroham, és nem gyötör a közepesnél súlyosabb depresszió.

Pulzussal vagy pulzussal

Most, hogy egy csomó karakterben kifejtettem, amit egy mondatba össze lehetett volna sűríteni a sebességről, térjünk ki a másik kardinális témára, a pulzusmérésre.

Nem vagyok szakértő, így nem is akarok szakmai részletekbe elmerülni, így csak annyit mondanék, hogy azok, akik élnek, általában van pulzusuk. Ha azt tapasztalod, hogy neked nincs, akkor javaslom a háziorvos felkeresését.

A kizárt harmadik elve, s egyben az arisztotelészi logika alapján pedig meg lehet különböztetni két futót: azt, aki pulzuskontrollal fut, és azt, aki nem. Megboldogult ifjú koromban az utóbbi csoportba tartoztam, mert funrunhoz minek nekem ilyen úri huncutság, illetve, amikor a közös edzésekre „begurultam” a pályára, mint vetőló a szántásba, és csapattuk a 200, 400, 800 métereket, akkor sem mértem pulzust, mert akkor, amikor már a hátsómon vettem a levegőt, feltételeztem, hogy valószínű magas lehet. Aztán bő négy éve megváltozott a hitvallásom, és áttértem a pulzuskontrollra. A szemem feszt az órámat kémleli, milyen zónában vagyok éppen, különösen akkor, amikor szokás szerint hulla a pulzuspánt, s a zebra előtt ácsorogva is 220-at mér; de olyankor biztos, hogy nem az én szervezetemben van a nagyobb hiba, hiszem, ha ekkora pulzussal állnék, már nem állnék. Amit eleinte hülyeségnek véltem, utólag kiderült, hogy igen hasznos, mivel a szervezet becsapós.

Teszem azt, úgy éreztem, lóhalálában megyek fel a hegyre, de a pulzusom csak 150 volt (nálam az a nem túl magas kategória), vagy síkon úgy éreztem, lazán megyek, de közben az óra 160-at mutatott, rá kellett jönnöm, hogy ernyedt testem helyett ismételten jobban megbízhatok a technológiában.

Egy szó, mint száz, a pulzusmérést mindenkinek tudom javasolni, aki szeretne fejlődni vagy egyszerűen csekkolni az adatokat, aztán kiposztolni, hiszen az az edzés, amit nem teszünk közzé, az ugye nem is létezik a népi hiedelem szerint. Eleinte lehet, hogy lassabb tempóban kocogsz, miután belőtted a megfelelő tartományt, de pár hónap alatt jelentős lóerőre tehetsz szert, és ezt nemcsak én mondom, hanem több, klinikailag tesztelt, elismert futó tudja alátámasztani.

(Nyitókép: Szaszafotó)