Gyermekeim, elérkeztünk erkölcsfilozófiai értekezéseim egyik kardinális fejezetéhez, ez pedig az evés, ivás.
Nem ússzátok meg, itt biz' szó lesz kedvenc témámról, az emésztésről, illetve annak hiányáról. Bár tanultam valamit a sporttáplálkozás alapjairól, mivel a memóriám olyan, mint az aranyhalé, meg nem mondom, mennyi szénhidrátot és társait kell fogyasztanod futás alkalmával – csak a saját tapasztalataimat osztom meg, ami elég kaotikus, így annyit tudok tanácsolni, azokat semmiképp se kövesd.
Ugyebár az ember edzés alkalmával felhasznál mindenféle biszbaszt, amit pótolni illik. Ennyivel összefoglaltam egy ötszáz oldalas tankönyv lényegét, amelyet én sem tartok be, szégyenszemre, mivel az időjáráshoz alkalmazkodom magányos futásaim alkalmával. Ha hideg van, nem iszom, ha meleg van, akkor igen. Most nem sörre gondolok kivételesen, hanem olyan snassz dolgokra, mint például a víz. Azért szeretem a telet, mert költséghatékony. Levezénylem a háromórás edzést úgy, hogy bármit is innék ez idő alatt. Nyáron viszont, azon kívül, hogy utálom a kánikulát, ráadásul mindenki és minden büdös, az edzés a bolttól a kocsmáig történő intervallozásba vált át.
Szopózsákot nem viszek, mert kényelmetlen, kulacsot utálok cipelni, no meg aztán fél liter mire elég; ezért nem túl szalonképes módon beesem a legközelebbi boltba a szomjhalál küszöbén, s hogy mentsem az életem, veszek valami cukros löttyöt.
Tehát ha jót akarsz magadnak, ezt ne csináld.
Viszont ha profi sportoló benyomását akarod kelteni, és nem szereted az idődet pazarolni, marad a szopózsák, amibe belelöttyintheted a személyre szabott izódat, oszt csókolom, lehet menni.
A másik sarkalatos pont a kajálás.
Edzések alkalmával a kajálást letudom annyival, hogy nem kajálok. Esetleg veszek egy csokit, ha úgy érzem, a vércukrom a padlót nyaldossa, és öt percen belül kiskanállal kell összekaparni.
A verseny persze más dolog.
Ott nagyon tudományosan, érzésre belehajítok egy palack vízbe öt-hat kanál port, összesékelem, majd behatárolhatatlan időpontokban iszogatom; kétóránként betolok egy gélt, valamint random időközönként sótabit meg magnéziumot, illetve az íze kedvéért pár fájdalomcsillapítót.
Szóval, nem túl kreatív módon, nálam maradt a gél, izó és egyéb űrkaja kombó, és az amúgy sem túl kiforrott frissítési taktika is felborul igen hamar.
Visszatérve a kajálásra: vannak bevált módszerek még nálam is a káosz közepette, de nem árt a változatosság. Például hosszú évekig használtam ugyanazt a márkát, és bár már a kezdetekben sem okozott valami marha nagy kulináris élvezetet (értsd: baromi rossz volt az íze), azért elvoltam vele, mert nem csavarta a belem. Mígnem tavaly az egyik tizenkét órás futáson olyan undor fogott el a masszától és a löttytől, hogy kénytelen voltam kétszer-háromszor taktikai hányást végezni a bokorban. Valószínű nem tett jót a cuccnak, hogy órákig állt a napon, és erősen megpimpósodott, de úgy, hogy még a legolcsóbb alsó polci kevert is akciós vodkának tűnt ehhez a minősíthetetlen izéhez képest.
Sajnálatos mód a lábaim viszonylag rövid idő alatt beállnak, mint Zetor a dinnyeföldbe, így nyomatom a magnéziumot, nem mintha használna.
Magvas gondolataimat talán egy szabadon értelmezett híres Petőfi-átirattal tudnám zárni:
„Ha majd a közös frissítőből
mindenki egyformán vehet,
ha majd a toi-toi pereménél
mindenki egyformán foglal helyet,
ha majd a bélrendszer perforálva
görcsöl mindenkinek alhasán,
akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
mert a bokor is jó, ha nem csalán.”