Vízi sportok: a szabad tenger ölébe dőlve

Noha az interneten – láthatóan egyetlen forrásnak köszönhetően – rendre belebotlik az ember, rosszindulatú állítás, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetében nem volt alapfeltétel az úszni tudás. Higgyünk inkább a Rubicon folyóiratnak, amely az 1915 novemberében szolgálatba álló híres Szent István hadihajó elsüllyesztéséről (1918. június 10. hajnala) többek között ezt írta: „A Szent Istvánon mintegy 1100 fős legénység szolgált, melynek döntő része – miután a Monarchia haditengerészeténél előfeltétel volt az úszni tudás – 90 főt kivéve megmenekült.”

Na de nem haditörténeti írásra törekszünk, hanem a vizes sportok magyarországi kezdeményeinek felszínre hozására, amiben mindjárt segítségül hívjuk Szekrényessy Kálmánt. Aki vakmerő és harcedzett katona volt, az 1870-es évek végéig a fronton jeleskedett: többek között részt vett a porosz–osztrák–olasz, a porosz–francia és az orosz–török háborúban, eközben átúszta a Gibraltári-szorost, a Boszporuszt, a Szuezi-csatornát, vagy éppen körültempózta az északi-tengeri Helgoland szigetét. Miután megállapodott, itthon folytatta áldásos úszótevékenységét (polihisztor lévén a többi, szintén magas szinten végzett foglalatosságát e helyütt nem tudjuk részletezni) mint a sportág hazai apostola.

Legnagyobb sporttörténeti dobása a Balaton átúszása 1880. augusztus 29-én, a 14 kilométeres távot 6 óra 40 perc alatt teljesítette Balatonfüred és Siófok között.

Nem csoda, hogy augusztus 29. a magyar úszás napja, de választhatták volna július 10-ét is, ugyanis 1881-ben ezen a napon vágott neki hat bátor legény az első hazai szupermaratoni viadalnak, hogy legyőzzék a Vác és Budapest között „feszülő” 31 kilométeres távot a Dunán. A Minerva gőzös fedélzetén toporogva láthatták az érdeklődők, hogy 5 órás idővel az osztrák Emanuel Bachmayer diadalmaskodik, tíz perccel megelőzve Szekrényessyt. Ne feledkezzünk meg egy másik nagy tettéről, a Bodeni-tó átúszásáról sem: 1879. augusztus 4-én a németországi Lindauban csobbant vízbe, és 7 óra 23 perc 11 másodperc múltán a svájci Romanshornnál kászálódott ki belőle. Teljesítményét nehezítette a szembefújó erős nyugati szél, az alig 17 fokos víz.

A versenyszerű úszást meghonosító nagy magyar sportman ünnepelt tettei előtt is történt egy s más. Például Mária Terézia 1777-ben kibocsátott Ratio Educationisában Az ifjúságot fenyegető veszedelmek elhárítása cikkely alatt jelenik meg az a pont, amely szerint kerülendő: „Nyáron ragadó folyókban fürdeni vagy úszni.” Ellenben az 1817-ben alapított pesti katonai úszóintézet hírverésében többek között ez áll: „(…) már sokszor (!) ajánlottuk az úszástanulást és az úszást. Ez az ügy egyébként magáért beszél nem annyira a vízbe fullás ellen való védekezés miatt – szeszes italban ui. sokkal több ember vész el – hanem inkább a testi megerősödés és egészségjavulás miatt.”

Szekrényessynek amolyan előfutára volt Wesselényi Miklós, 1836 augusztusában ő úszta át először a Balatonfüred és Tihany közti öblöt (hivatalosan első alkalommal Iklódi Szabó Imre teljesítette a távot 1871-ben egy fogadás kapcsán), vállalásáról pedig így írt 1837-ben a Tudományos Gyűjtemény: „Így történt ez mult nyáron báró Wesselényi Miklóssal, ki önerejétől és a tündérszépségű tájaktól meghivatva, kilépe a szükkörű szobából, a szabad tenger ölébe dőlt, s csaknem egy mérföldnyi uszást tőn nagy számu népség bámulatára.”

Ugyancsak szerette a vizet a Dunában gyakran megmártózó Széchenyi István is, amiről gyakran megemlékezett naplójában: „Fürödtem a Dunában, ami nagy feltűnést keltett Pesten, és megállapítottam, hogy elfelejtettem úszni” vagy „Fürödni megyünk a Dunára. Batthyány Lajos jól úszik.” Az emancipáció jegyében a pesti női úszóiskola is hallatta hangját, a Pesther Tageblatt 1839. június 16-i számában például így ajánlotta magát: „…győzött a nő, a jövendő anya, immár nincs kizárva egy gimnasztikai gyakorlatból sem; nem idegen néki a nyereg és a vitőr s a gráciák övét felcserélheti az úszóövvel. (…) A tánc a szépnem mozgásainak állandó bájt, az uszás tartós erőt kölcsönöz.”

De vissza Szekrényessyhez, akinek vízi aktivitása felpörgette az úszóéletet – 1893-ban a MAC úszóinak kezdeményezésére megalakult a Magyar Úszó Egyesület, majd ebből kilépve 1900-ban Gräfl (1902-től Balatoni) Károly létrehozta a Balaton Úszók Egyletét, amelynek fő profilja a vízilabdázás lett. Hét esztendő múltán a Magyar Úszószövetség is zászlót bontott, ám egyre több gondot okozott a satnya uszodahelyzet, azaz továbbra is a nyílt vízi úszás dominált.

A MÚSZ 1919 februárjában memorandumban fordult a fővároshoz, hogy haladéktalanul kezdje meg egy a Margitszigeten létesítendő uszoda építését.

Érdekesség, hogy májusban, már a tanácsköztársaság idején tették meg az első lépést, amennyiben a Testnevelési Direktórium pártolása mellett a fabizottság (!) a május 1-jei ünnepségekből fennmaradó faanyagból kiutalta az újpesti 50 méteres versenyuszoda megvalósításához szükséges építési anyagot. A Hajós Alfréd tervezte margitszigeti Nemzeti Sportuszoda végül 1930-ra nőtt ki a földből.

A vízben tempózás után emelkedjünk kicsit feljebb, és lássuk, hogy álltunk a vízen haladással a régi szép időkben. Jelentjük, jól!

Széchenyi e téren is példát mutatott, hiszen 1834-ben létrehozta az első magáncsónakdát mint intézményt, majd az 1840-es évek elején az első csónakdát, azaz csónakházat, amelyről a Spiegel című budai divatlap írta: „A pesti oldalon, szorosan a hídépítkezés feje alatt, látható egy ugyancsak csinosan épített deszkaház, amely belenyúlik a Dunába, a vízre nyíló oldalon szabad, a tetején egy terasszal van ellátva.” A gróf nyolc hajóból álló „flottával” büszkélkedett ebben az időszakban, és méltán értékelt vállalkozásba fogott, amikor a Desdemona dereglyével, Waldstein János gróf társaságában 1830. június 24-én elindult Pestről az Al-Dunára, hogy a folyó hajózhatóságát, lehetséges szabályozását tanulmányozza egészen a Fekete-tengerig. Az út jelentős részét végigevezték a magukkal vitt Juliette sportcsónakban ülve.

Az első evezősversenyt 1843. március 19-én tartották, a viadalt a Lánchíd építésének vezetője, Adam Clark és négy hídépítő munkás nyerte meg.

Az első, profilját tekintve a sportszintű evezést szem előtt tartó egyesület az 1861-ben életre hívott Budapesti Hajós Egylet, amelyet huszonkilenc ember, köztük huszonhárom gróf vagy báró alapított. Innentől kezdve gomba módra szaporodtak az egyesületek, ugyanakkor – mint a szintén angol mintára meghonosított lósport – az evezés is az arisztokrácia kiváltsága volt. A 20. század elején itthon életjeleket mutató kajakozás sokáig csak meghúzódhatott a „báty” árnyékában, és az 1893-ban tizenegy klub által alapított Magyar Evezős Egyletek Országos Szövetsége közönyösnek mutatkozott iránta.

Aztán szép lassan utat tört magának, leginkább a Magyar Cserkészszövetség kebelén belül nagy lendületet vevő vízi cserkészetnek köszönhetően, az első világháborút követően. A cserkészszövetség akkori főtitkára, Zsembery Gyula és társai 1920 nyarán 1000 kilométert tettek meg, végiglapátolva a Dunát, a Siót, a Kapost, a Zalát, a Lajtát, a Rábát és a Balatont, ebből alakult ki később a legnagyobb vízi teljesítménytúra, az úgynevezett Vízi nagy kör. A 30-as években áprilistól októberig mintegy tízezer csónak (és 51 csónakház!) volt „készenlétben” a Dunán, vasárnaponként vagy negyvenezer ember szállt vízre. Leginkább két csónaktípust használtak, a kílbótot és a kajakot. A kílbót újonnan 300–600 pengőt kóstált, míg használtan 100–200-ért is lehetett vásárolni, a kisebb és könnyebb kajak csak 80–160 pengőbe került – persze hozzájött még a csónakgarázs és a vetkőzőhelyiség díja. Egy biztos, a vízen lét jelentette akkoriban a szórakozást, és ha valaki egyszer befektetett egy csónakba, az hosszú időre meghálálta a törődést.

Az úszás és az evezés hazai történetének taglalása után szűkebben szót ejtünk a többi vízi foglalatosság magyar hőskoráról.

A víz alá merülve rögtön Búvár Kund, azaz Zotmund jut eszünkbe (I. András kiválóan úszó katonája 1051-ben az éj leple alatt megfúrta III. Henrik hajóit, visszavonulásra késztetve a németeket), meg persze Jacques Cousteau. A könnyűbúvárkodás leginkább a tudományt, a kutatást, az ismeretterjesztést szolgálta, itthon az 1950-es évek derekán kezdett elterjedni filmek (Cousteau: A csend világa, Hass: Kaland a Vörös-tengeren) és könyvek hatására. De már egy kvázi sportsikert is felmutathattunk 1924-ből, amikor a koppenhágai cserkész-világdzsemborin Szemenyei László nyert búvárúszásban. 1966-ban elismerték a természetjárás új ágazatának a búvárok merüléssel összekötött túrázását, táborozását, az év májusában megtartották az első természetbarát könnyűbúvár-találkozót a tatai Fényes-forrásoknál.

Az országos szövetség 1968-as megalakulásával hivatalosan is sportági rangra emelkedett a könnyűbúvársport, ami először az 1970-es évek közepén fizetett kiemelkedő nemzetközi eredményekkel.

Már az 1930-as években sok híve volt a motorcsónakázásnak, mégpedig oly formán, hogy a kílbótokra oldalmotort szereltek fel, közlekedési vizsgát nem kívánt, üzemeltetése pedig annyiba sem került, mint „villamoson a kisszakasz”. A nagy beépített vagy ráakaszthatós farmotorok ellenben igencsak sok költséggel jártak. Brüll Alfrédnek volt mit a tejbe aprítania, hajdani cikk számolt be sikeréről az 1908-as monacói versenyről, amelyen Napfény nevű, 150 lóerős Mercedes-motorral hajtott csónakjával megnyerte a Prix de la Rivierát, a 12–18 méter hosszú cirkálók számára kiírt viadalt. A Köztársasági Magyar Automobil Club kebelén belül működő nemzeti sportbizottság mozgalmat indított, és az előkészítő munkálatok során megállapították, hogy mintegy ezren hódolnak a „magyar vizeken kellőképpen fel nem karolt” motorcsónaksportnak. Az érdekeltek pedig 1934 márciusában meg is alapították a Budapesti Motor Yacht Clubot, amely a következő években megannyi sebességi, rekord-, szigetkerülő és túraversenyt hirdetett meg. Például mindjárt májusban Martinetz István és Lukavetz Ferenc kis hengerűrtartalmú, 100, illetve 125 köbcentis oldalmotorral felszerelt csónakjával 51, illetve 66 kört tett meg a Margitsziget körül 24 óra alatt (egy kör 6.5 kilométer), mindketten világcsúcsot állítottak fel. A második világháború alatt a szigorú üzemanyag-korlátozás miatt a sportág megszűnt, majd 1946 tavaszán újjáéledt.

Hogy, hogy nem, a vitorlázást is Széchenyi István alapozta meg oly módon, hogy 1846-ban ő hozatta a Balatonra a Kisfaludy nevű gőzöst, amelynek tisztjei és legénysége vitorlázott először sportszerűen a magyar tengeren.

Ez a műfaj aztán tényleg az arisztokratáké volt, amit igazol, hogy az 1867-ben megalakult Balatoni Yacht Egylet alapszabálya kikötötte, minimum 25 tonnás hajókkal lehet „belépni”, amelyeket ráadásul Angliából szereztek be a kizárólag főúri sorból származó tagok.

A sportvitorlázás hazai fellendítése angolok nevéhez fűződik. Andley Gosling főkonzul igen megkedvelte a Balatont, el is hozta Angliából héttonnás hajóját, a Királynőt, és ő beszélte rá 1879-ben Richard Young neves hajóépítőt, hogy Balatonfüreden létesítsen hajóépítő telepet, amely 1881-re el is készült – Young pedig 1885-ben visszatért Angliába. A 19. század végére már kisebb hajók is kikerültek a műhelyekből, így nem csak a csúcsgazdagok lovagolhattak a hullámokon, igaz, tömegsporttá nem válhatott a vitorlázás. Pláne a második világháború után, amikor például a belügyminiszter feloszlatta a Királyi Magyar Yacht Klubot – az egyesületet 1945 tavaszán Magyar Yacht Club néven feltámasztók pedig 1947-ben kérték a rendelkezés hatályon kívül helyezését, különös tekintettel a hajdan kilépő vagy arra kényszerített tagok baloldali, demokrata gondolkodására…

(Megjelent a Vízi sportok magazinban, 2016-ban.)