A magyarok fantasztikus küzdők!

Izgalmas verseny volt! A temesvári 24 órás hosszútávfutó Európa-bajnokságon a magyar válogatott tagjai rendkívül egységes, egymásért küzdeni tudó csapatot alkotva küzdötték végig az embert próbáló kontinensversenyt, amelynek 1.2 kilométer hosszú pályáját Temesvár egyik ligetes negyedében jelölték ki, ugyanakkor nem volt annyira könnyű a terep, hiszen aszfalton és térkövön is kellett futni, s utóbbi kicsit „keményebb”, nehezebb, fárasztóbb futást eredményezett.

Mielőtt rátérnénk a magyar ultrafutók eredményeinek taglalására, érdemes a mezőny erősségéről is szót ejteni.

A nagy favoritok közül ki kell emelni a lengyel válogatottat. Lengyelországban az ultrafutás az utóbbi néhány évben dinamikus fejlődésen ment át – jelzi ezt világbajnoki győzelem és Spartathlon-siker –, a legjobb képességű futók jelentős támogatást kapnak annak érdekében, hogy minél több dicsőséget szerezznek.

Ezzel szemben Magyarországon az ultrafutás hobbisport, miközben a versenyzőink révén évek, sőt évtizedek óta zajos sikerek születnek – a nyolcvanas években Kis-Király Ernő, a kilencvenes években Bogár János, az „újkorban” Lubics Szilvia eredményei voltak fókuszban –,

s amolyan önszerveződő alapon ezerszámra nyerik meg a futás, a sportolás számára az embereket, miközben az anyagi és szakmai háttér, valamint a fejlesztés lehetőségei erősen hendikepesek azon országokkal szemben, amelyekben a hosszútávú versenyzést s az így megszerezhető imázst, dicsőséget roppant komolyan veszik.

No de visszatérve az Eb-hez és a versenyen szinte taroló lengyelekhez: a nőknél az újkor klasszisa, Patrycja Bereznowska is ott volt Temesváron, s abszolút favoritként versenyzett. A magyar válogatott szakmai vezetői, a csapatkapitány, Bárdos Barnabás és Lőrincz Olivér a rajt előtt jól gondolta, s mondta, hogy hölgyeinknek vele kell tartaniuk majd a lépést. Igaz, az Eb első harmadában még egy horvát futó, Antonija Orlic vezette a mezőnyt, azonban az éjszakára fordulva a lengyel klasszis – a jóslatoknak megfelelően – képes volt „rágyorsítani”. A versenyzők többsége nem is tudta tartani vele a lépést, ellentétben két honfitársnőjével, Malgorzata Pazda-Pozorskával, Monika Biegasiewiczel, valamint a dán Stine Rexszel. Patrycja Bereznowska 243.35 kilométert teljesítve lett első. Maráz Zsuzsanna több mint százhatvan kilométeren át ott volt a lengyelek nyomában, sőt volt olyan időszaka a versenynek, amikor kicsivel a későbbi győztes előtt is járt, azonban az esztergomi futónőnek – ahogyan azt az ultrafutó-válogatott közösségi oldalán lehetett olvasni – a verseny tizenhatodik órájában váratlan rosszullét miatt ki kellett állnia. A négytagú csapatból így hárman futhattak tovább, eleinte Vágó Boglárka, majd Makai Viktória és a rendkívül stabilan, taktikusan futó Kisháziné Zombory Erika vitte a hátán a válogatottat.

 

 

A férfiak mezőnyében Mihalik Norbert óriási teljesítményt nyújtott, hiszen szinte a rajt pillanatától az élmezőny tagjaihoz tartozva futott, mondani sem kell, micsoda fantasztikus teljesítmény ez! Értékét csak növeli, hogy a litván Aleksandr Sorokin már-már őrült tempóban vezette a mezőnyt több mint fél napon keresztül, de az Eb utolsó felében ő is lassult, így a lengyel Andrzej Radzikowski és a francia Stéphane Ruel szívósan küzdve, méterről méterre lemorzsolva a hátrányt, a finishez közeledve elé került.

Kegyetlen versenyzés volt, hiszen nem engedett pillanatnyi lazítást, megingást, elgyengülést sem – márpedig 24 órán keresztül tartani a csaknem öt perc/ezer méteres tempót olyan kihívás, amelyre csak nagyon-nagyon kevesen képesek a világon (ráadásul frissíteni, energiát pótolni is kell, amire szinte csak másodpercek vannak).

Mihalik Norbert minden erejét beleadta a küzdelembe, és ami a 24 órás futás során nem utolsó szempont, rendkívül taktikusan, nagy önuralommal is versenyzett, végül a tizenhatodik helyen ért célba.

A magyar férficsapat összetartó, nagyszerű küzdését jellemzi, hogy Csécsei Zoltán és Büki Tivadar is tartotta a lépést, s – ahogyan a magyar hölgyek esetében – rendkívül fontos volt az „egy mindenkiért, mindenki egyért!” hozzáállás, mert az Eb végéig a bivalyerős mezőnyben így tudott válogatottunk szinte méterről méterre feljönni az ötödik helyre.

A rendkívül népes és erős mezőnyben Európa-, sőt világklasszis futók között teljesítettek tehát nagyszerűen a magyar válogatottak, éppen ezért hatalmas elismerés illeti a maroknyi sportolói és szakmai csapatot, hiszen a legtöbb riválissal ellentétben a maguk erejéből, akaratából, a címeres mez iránt érzett határtalan szeretetből és lelkesedésből érték el ezt a fantasztikus eredményt.