Fontos a múlt, a lélektan – Thury Gábor publicisztikája

Nem akartam a Ferencváros–Slovan Bratislava labdarúgó Bajnokok Ligája-selejtező előtt előhozakodni a mondandómmal, mondván, ne korbácsoljam fel a 30 évvel ezelőtt a két együttes pozsonyi mérkőzésén, a hosszú gumibotok estéjén történtek kapcsán az indulatokat.

Fontosnak tartottam, hogy az első találkozó előtt a klubnál levetítettek egy kétperces videót, mi is történt anno – már csak azért is, hogy a játékosok érzékeljék, ez a párosítás más, mint a többi. Nyilván nem elsősorban a keret magyar tagjaiban kellett ezt tudatosítani, hanem a soknemzetiségű légiósokban.

Ép ésszel még manapság is nehéz felfogni, mi történt harminc évvel ezelőtt, az álarcos kommandósok úgymond intézményesített keretek között verték a Fradi-szurkolókat. De kell-e tudnia például az elefántcsontparti Franck Bolinak a történelem, de különösen Trianon okán terhelt magyar–szlovák viszonyról? Ha igen, neki hogyan kell rá reagálnia? Hogyan lehet egy globalizált futballvilágban egy labdarúgónak – vagy bármely más légiósnak – elmagyarázni, egy-egy mérkőzés nemzetiségi szempontból miért fontosabb a többinél? Magáénak kell-e ezt éreznie? Van-e egyáltalán értelme? Szükséges-e? A szakkommentátor Bozsik Péter is feltette a kérdést: mennyire kell erről beszélni a profi világban?

Somogyi Zsolt kollégám a mérkőzés napján írt jegyzetében találóan fogalmazott, „ők profik, légiósok, nekik a futball a dolguk, nem értik, nem is érthetik a szurkolók érzéseit”.

Mind-mind olyan felvetés, amelyre lehet igennel és nemmel válaszolni. Előre leszögezem, a Ferencváros helyesen cselekedett, amikor levetítette a videót. A mostani visszavágó napján a Magyar Nemzet megírta, Vladimír Weiss edző korábban már tartott történelmi leckét fiainak, négy szlovák pályára is lépett közülük. Így indokolt: „A külföldi játékosoknak is hasznos volt az ismertető, a labdarúgás nem csupán edzésből, lövésből és futásból áll, nagyon fontos a múlt, a lélektan.”

Arról is lehetett volna vetíteni vagy beszélni, hogy az 1999-es pozsonyi szlovák–magyar (0–0) Eb-selejtezőn a szomszéd szurkolótábora kifütyülte a Himnuszt, a Téglamezei Stadionban olyan légkör uralkodott, hogy felvidéki ismerőseink figyelmeztettek, egyedül ne menjünk WC-re se, és meg ne szólaljunk magyarul. Mondjuk, én már tisztában voltam a szomszéd vehemenciájával, még 1991 szeptemberében ugyanebben a létesítményben a Csehszlovákia–Franciaország (1–2) Eb-selejtezőn a közönség nemcsak a Marseillaise-t fütyülte ki, még nagyobb haragra gerjedt a csehszlovák himnusz első felét kifütyülve, a másodikat végigénekelve (az eredeti csehszlovák – hangsúlyozom, csehszlovák – himnuszban a cseh himnusz után következett a szlovák himnusz…).

Volt persze, amikor a magyar szurkolók piszkáltak oda a szlovákoknak, ráadásul úgy, hogy labdarúgó-válogatottjuk még csak ellenfelünk sem volt. A 2021-es Európa-bajnokság magyar–francia mérkőzése előtt besoroltam az ultrák Keleti pályaudvar elől induló menetébe. Amikor a Thököly úton, majd a Stefánia úton a román, illetve a szlovák nagykövetség előtt haladt el a tömeg, nem csak a „Vesszen Trianon!” zúgott…

Részben mellékszál, de Luís Figo Barcelonából a Real Madridba igazolása nem csupán a két együttes évszázados vetélkedése miatt volt megbotránkoztató, hanem azért is verte ki a biztosítékot, mert elképzelhető, a Barcánál azt is hozzágondolták, hogy cserben hagyta a katalánokat a spanyolok ellenében…

Sztanyiszlav Csercseszov is tisztában volt a találkozó különleges státusával, ezt a szerdai Slovan–Ferencváros (1–4) meccs előtti kérdésre adott – mondjuk úgy – indirekt válaszából is le lehetett mérni. Arra a felvetésre – tartalmilag idézve –, mit jelentene a jelenlévő zöld-fehér szurkolóknak a siker, úgy reagált, hogy a csapat minden tagjának és neki is legalább olyan fontos. A továbbjutást követően aztán Dibusz Dénes a helyükre tette a dolgokat. Megkérdezték tőle, pályafutásában hová helyezné ezt a sikert, mire azt válaszolta: érzelmileg az első helyre.

Mucha József a nyolcvanas években két idényt légióskodott a belga Waregem együttesében. A város a holland nyelvű flamand terület része, s noha köztudott az időnként felhorgadó ellentét a francia nyelvű vallon résszel, nem tapasztalta, hogy edzője vagy a tulajdonos azzal jött volna be az öltözőbe, hogy különösen fontos a meccs, mert, mondjuk, a vallon Standard Liege az ellenfél – így a viccben elhangzó, némileg módosított kérdést, hogy ő mint magyar hová álljon, nem kellett feltennie…

S ha már fel-felhorgadó ellentét: zömmel nem sport- hanem közéleti események adnak muníciót a békétlenségre. Sólyom László köztársasági elnököt 2009-ben még Robert Fico miniszterelnök utasítására nem engedték át a komáromi hídon Révkomáromba a Szent István-szobor avatására.

Indokként persze nem azt hozták fel, hogy a magyar államalapító előtt tiszteleg szlovák területen, hanem azt, hogy augusztus 21-én volt 41 éve, hogy a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai – köztük a magyar katonák is – bevonultak Csehszlovákiába, hogy véget vessenek a Prágai tavaszként ismert reformfolyamatnak, ez odaát – joggal – a demokrácia fekete napja. Ebben az időpontban olyan állam képviselője ne tegyen látogatást, amely részt vett az intervencióban. Plusz az is kiderült, hogy az európai közösségben sorstársunk nem sértett uniós jogot azzal, hogy a magyar köztársasági elnököt nem engedte be…

De térjünk vissza a sporthoz. Csinta Samu Szimpátiák és tüntetések című publicisztikájában (Nemzeti Sport, 2022. június 26.) többek között szó esett a Sepsi OSK magyar identitásáról és a csíkszeredai stadion új lelátójának avatásáról a Székelyföld–Magyarország U18-as mérkőzéssel. Ez utóbbi a „tömegnyomásnak engedelmeskedve” FK Csíkszereda–Magyarország mérkőzésre szelídül majd az annalesekben. Ebben román szempontból van némi logika, odaát Székelyföld nem létezik (én még a román Ținutul Secuiesc elnevezést életemben nem hallottam) –, Csíkszereda még csak-csak (Miercurea Ciuc)… De ilyesmin felesleges fennakadnunk, azt inkább elgondolkodtatónak tartom, hogy a magyar tulajdonú (Diószegi László) klub keretében a kapusokon kívül nincsen magyar futballista, s ez még akkor is felvet kérdéseket, ha tudjuk, a képzés nem egyik pillanatról a másikra történik. Mert jó, hogy a zömében román futballisták jól érzik magukat a tömbmagyarság egyik bölcsőjében, Sepsiszentgyörgyön – lám, lehet a magyarokkal együtt élni! –, de jó lenne négy-öt magyar gyereket is látni a kezdő tizenegyben. Fejlövésem ez a honi együttesek kapcsán is. Roppantul tisztelem a Kisvárda szereplését, s azzal is tisztában vagyok, hogy a futball a globális világ egyik jelképe, de magam valahogy jobban kötődöm, ha honfitársaim is pályára lépnek. Egykor közel laktam az Fradi-pályához, amikor még az Üllői úti stadionban voltak a meccsek, edzések, s a hátsó füvest nyugdíjasok állták körül azt vizslatva, melyik srác kerülhet fel az „egybe”. Megértem, manapság már hermetikusan el kell (?) zárni a futballistákat a külvilágtól, de azt nem, miért nem emelkedik ki több tehetség az utánpótlásból.

Még azt is elfogadom, hogy a Ferencváros lehetőségei nem vetekedhetnek e téren az Ajaxéival, de egy magyar csapat gyökereit szerintem táplálni kell(ene) a magyar játékosokkal. Nyilván ezt a Fradi is megtenné, ám a klub nem feltétlenül az utánpótlás nevelésére épít – azt nem feltételezem, hogy honi fiatalok ne akarnának zöld-fehérben futballozni.

A Slovan elleni találkozó lefújásakor három magyarként Dibusz, Botka Endre és Vécsei Bálint volt a pályán, a kapus vélhetően valamennyiük nevében is tette érzelmileg az első helyre a sikert. Jó lenne, ha ezt egyszerre több honfitársunk átélné, s akkor egy Slovan vagy FCSB (korábban Steaua) elleni párosítás előtt magától értetődő lenne, miről is beszélünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!