Valerij Lobanovszkij, a gépfutball mérnöke

Valerij Lobanovszkij sajátos futballfelfogásával iskolát teremtett, a Dinamo Kijev és a szovjet válogatott vezetőjeként kibontakoztatott radikális és újszerű szemlélete erős nyomot hagyott a labdarúgás fejlődésén. A mérhető adatokon, a fizikai teljesítményen, a végletes alapossággal kidolgozott elemzéseken, a mérnöki precizitással megtervezett csapatjátékon és nem utolsósorban az öltözőben és pályán meghonosított spártai szellemen alapuló edzői munka igazi mélységeit, szakmai titkait talán csak az utókor figyelme segített feltárni, a sikerlista azonban már életében igazolta a fő üzenetet: „A meccsek eltűnnek az emlékezetből, egyedül az eredmény marad meg.”

A Kijevben született sportember a helyi Dinamo csatáraként játszott az ötvenes-hatvanas évek fordulóján – tagja volt 1961-ben az első szovjet bajnok kijevi együttesnek –, trénerként 1973-tól két év megszakítással 1990-ig, majd 1997-től 2002-ig irányította a Dinamo Kijevet, és nyert vele egyebek mellett nyolc szovjet és öt ukrán bajnoki címet, valamint két KEK-aranyérmet (az elsőt 1975-ben éppen a Ferencváros ellen). Közben több időszakban (1975–1976, 1982–1983, 1986–1990) dolgozott a szovjet válogatott szövetségi kapitányaként, ő ült a kispadon a magyarok elleni irapuatói 6–0-s győztes világbajnoki mérkőzés során, 1988-ban pedig Európa-bajnoki ezüsthöz segítette a csapatot.

Miközben utóbbi torna idején a világ egyik legerősebb futballválogatottjáról beszélünk, amely számíthatott a hatalmas Szovjetunió minden diplomáciai és pénzügyi támogatására, a recsegve-ropogva düledező birodalom végnapjait jelezte az Eb-döntő után nem sokkal – és a szovjet diadalt hozó olimpiai futballtorna hetei alatt – megrendezett különös düsseldorfi túra. A szovjet válogatott Nyugat-Németország vendégeként lépett pályára 1988. szeptember 21-én a Rheinstadionban, és bár 1–0-ra kikapott, a szokatlan jutalom kárpótlást jelentett a kudarcért.

„Ennek a mérkőzésnek a szakmai mellett gazdasági célja is volt – idézte a Képes Sport Lobanovszkij kapitányt.  – Még az Európa-bajnokságon csapatunk rendelkezésére állt egy Mercedes autóbusz. A legmodernebb típus, ez volt az EURO '88 hivatalos autóbusza. Fájt rá a fogunk. Megállapodtunk az NSZK labdarúgó-szövetségének vezetőivel, hogy az ősszel játszunk egy barátságos mérkőzést, s ennek fejében végleg átadják nekünk, a szovjet válogatottnak ezt a Mercedes-Benz társasbuszt. Ez a legkorszerűbb jármű előnyeivel, kényelmével nagy hasznára válik csapatunknak, 600 ezer nyugatnémet márkába kerülne különben, de nekünk még többe is. Minden tekintetben kifizetődő volt hát a düsseldorfi mérkőzés.”

Hogy is mondta később a kijevi mesteredző?  „A labdarúgás fegyveres konfliktushoz hasonlít, amelyben mindkét fél célja ugyanaz: megszerezni a győzelmet.” Vagy legalább egy kényelmes Mercedes-Benz társasbuszt…

De ne becsüljük alá a gépkocsinyereményt se, hiszen ahogy Rácz László, a Lobanovszkij-féle Dinamo Kijev és szovjet válogatott kárpátaljai középpályása hangsúlyozta lapunknak két évvel ezelőtt, a kijevi csúcsklubnál a szovjet autógyártás termékei bevett prémiumnak számítottak:  „Egy-egy bajnoki cím, kupasiker után vadonatúj Ladát, még jobb esetben az akkoriban a dolgozóknak elérhetetlen luxusautónak számító Volgát kaptunk mi, játékosok. Sokszor nem is maga az autó volt a jutalom, hanem a pénz, amennyiért aztán tovább tudtuk adni jókora felárral a vagyonos grúzoknak vagy a zöldségkereskedelemmel meggazdagodó örményeknek. Egy új Zsiguli a nyolcvanas években négy-ötezer rubelbe került, az örmények megvették nyolcezerért. Volgát tizenötezer rubelért lehetett kapni, nekünk fizettek érte harmincat. Hogy mekkora összegekről beszélek? A Dinamo Kijevnél a havi fizetés körülbelül kétszázötven rubel volt. Ezekkel a pénzekkel az akkori nagy sikerklub futballistái a társadalom legjobban élő rétegéhez tartoztak.”

Olyannyira, hogy a Rácz László életéről szóló portrékönyv szerint Lobanovszkij segített önálló lakáshoz is juttatni a nyolcvanas évek elején a fiatal középpályást, aki a hírhedt klubbázisról eleinte szinte menekült volna. „Két edzés között nem szívesen ment haza a kijevi kollégiumba, inkább sétált a városban, figyelte az embereket   – áll a Török Ferenc tollából megjelent 1991-es kötetben.  – Sokan laktak egy szobában, ha otthon volt mindenki, nem tudott pihenni. Az is furcsa volt neki, hogy szobatársai közül mindig az választott ruhát magának reggel, aki a leghamarabb felkelt. Ami tetszett neki a máséból, azt felvette. Ez volt a szokás. Aki utoljára ébredt, abba öltözött, ami megmaradt.”

Hát nem ezt nevezik vegytiszta kommunizmusnak? S ha már ideológiai terepre tévedtünk, megint idézhetnénk egy Lobanovszkij-klasszikust: „Ahol a demokrácia kezdődik, ott érnek véget a futballsikerek.”  A kijevi antidemokráciában pedig a rendszer mindenható ura maga a Kijevi Műszaki Főiskolán fűtéstervezői szakon végzett egykori mérnök, a tudományos csapatépítés kijevi úttörője volt, oldalán Anatolij Zelencov bioenergetikai szakértővel, aki a játékosok edzés- és meccsteljesítményét mérte és elemezte a nyolcvanas években még világújdonságnak tekinthető számítógépes módszerekkel. „Rendszerben játszani nem jelent biztosítékot a sikerre, de sokkal nagyobb az esély így nyerni, mint véletlenszerűen” – vallotta a kijevi futballfőnök, a kárpátaljai Szabó József egykori csapattársa, Oleg Blohin, Igor Belanov, Andrij Sevcsenko és Szerhij Rebrov felfedezője. Egyszersmind új értelmezési kereteket is adott a játéknak: „Ha egy futballista nem fogja fel, hogy ebben a sportágban az a legfontosabb, miként játszik valaki labda nélkül, nincs mit kezdeni az illetővel. Nélküle kell boldogulnia a csapatnak.”

A These Football Times angol nyelvű internetes magazinban néhány éve megjelent egy figyelemre méltó, hosszú és alapos cikk Lobanovszkijról, amely állítja: a mérkőzések videofelvételének tanulmányozását munkája alapjának tekintő edző a Magyar Televízió sportadásaiból másolt kalózkazetták segítségével követte nyomon az európai futballtrendeket. Mivel a Szovjetunióban az állami televízió még annyira sem kényeztette el a nézőket nyugati labdarúgással, mint Magyarországon, kérésére egy ungvári ismerőse rögzítette a kárpátaljai városban már többé-kevésbé fogható budapesti adó futballprogramjait, és rendszeresen továbbította neki Kijevbe.

„Fanatikus volt, megszállott pontossággal figyelte a mérkőzésvideókat – tanúskodott lapunknak Lobanovszkij akkoriban még szokatlan érdeklődéséről egykori magyar segítője, az 1986-os világbajnokságon a szovjet szakmai stáb tagjaként dolgozó Sándor István. – Előfordult, hogy négy órán keresztül, hajnalig nézett velünk újra és újra egy-egy meccset. Néha akkor szúrt ki valami lényegeset, amikor már harmadszor vetítette a felvételt, és kezdte magyarázni, hogy látod, István, itt ez és ez történik… Minden részletre odafigyelt, kemény és határozott volt, a tekintélye pedig megkérdőjelezhetetlen. Ha edzésen vitás helyzet támadt, egy intéssel eldöntötte a kérdést, senki sem mert neki visszaszólni.”

A Dinamo Kijev a nyolcvanas években rendszeresen járt Ungvárra edzőtáborozni, a kárpátaljai napok alkalmával pedig Lobanovszkij szoros szakmai barátságot alakított ki a helyi körökben megbecsült magyar edzővel, aki máig nem felejti a szigorú futballforradalmár emberi gesztusait. „Esténként konyak mellett hosszasan elbeszélgettünk a futball kérdéseiről  – folytatta Sándor István. – Egyik évben díszes vacsorát rendeztek Ungváron a Dinamo Kijev tiszteletére, ott volt az egész csapat, sorra mondták a résztvevők a díszbeszédeket, és végül Valerij is szót kért. Csönd lett a teremben, és bevallom, kissé leizzadtam, hogy vajon mit akar mondani. Felemelte a poharát, és így szólt: »Ajánlom Sándor István egészségére és minden olyan ember tiszteletére, aki hozzá hasonlóan a futball perifériáján dolgozik!«”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. december 5-i lapszámában jelent meg.)