Esőisten siratta Weltklasse – Csinta Samu publicisztikája

AZ ATLÉTIKA IRÁNT fokozottan, még inkább elkötelezetten érdeklődő számára a Weltklasse Zürich viadal mindig kiemelt fontosságú eseménynek számított. Így, német elnevezésén emlegetve, ahogy csaknem száz esztendeje életre hívták a sportágban már akkor sokat látó, még annál is többet belelátó elődök. Akik már akkor kapiskálhatták a marketing fogalmát, a nagy sztárok közönség- és pénzvonzó jelentőségét, hiszen az 1928-ban International néven rendezett versenyre nem kisebb egyéniséget hívtak meg, mint az akkor már legendának számító kilencszeres olimpiai bajnok csodafutó Paavo Nurmit. A finn 15:18.3 perces idővel nyerte meg az 5000 méteres számot, számtalan világhírű atléta sorát nyitva meg, akik a későbbiekben a Letzigrund stadion salakján, majd különböző egyéb felületein ejtették révületbe a közönséget – 1965-től immár női sztárokkal is kiegészülve.

Szívesen nosztalgiáznék itt egy sort, mondván, hogy ma már semmi sem olyan, mint régen volt. Felemlegetve például, hogyan döngött a régi stadion palánkja, amint az első sorban álló nézők behajolva a ritmust verték az arra haladó futóknak, majd miután divatba jött, a kísérleteikre készülő ugróknak. Ez a verseny a garantáltan magas színvonalú sport­élmény garanciája volt és marad, feltéve, hogy az égiek is úgy akarják – értsd: az időjárás is az atlétákkal tart. A centenáriumhoz közelítő viadal történetében 25 világcsúcsot állítottak fel, ha meg az elért eredmények egyfajta átlagszínvonalát számítanánk, még látványosabban festene az összkép. A legutóbbi rekordot az orosz Jelena Iszinbajeva érte el, aki 15 éve lendült át az 506 centire helyezett rúdugróléc fölött. A leggazdagabb „termést” 1997-ben könyvelhették el, akkor három futószámban is átírták a rekordlistát: 800 méteren az akkor már dán színekben versenyző kenyai Wilson Kipketer (1:41.24), 5000-en az etióp Haile Gebrselassie (12:41.86), 3000 akadályon pedig a szintén kenyai Wilson Boit Kipketer (7:59.08). Augusztus 13. volt, igaz, nem pénteki napra esett, nem is gátolta semmilyen peches körülmény a világraszóló eredmények elérését.

Az idén viszont az eső rendesen elmosta a viadalt, gyakorlatilag kora estétől az utolsó előtti versenyszámig zuhogott. A szeptember eleji áldás persze a lelátón ülőket zavarta kevésbé, láthatólag a telt ház valamennyi nézőjének ruhatárában akadt anorák vagy esőkabát, ha meg a stadion felé menet döbbent rá mulasztására, rengeteg boltban pótolhatta öltözködésbeli hiányosságait. Annál inkább „fájt” viszont az eső a versenyzőknek és a szervezőknek, utóbbiak legalább két számban – férfi rúdugrásban és 1500 méteren – igencsak bizakodtak új világcsúcsban. A siker érdekében meg is tettek mindent, amit lehet, a színen jelen volt a hat méter alatt mostanában már ritkán rekedő svéd „Mondo” Duplantis, a futószámban pedig a néhány napja a párizsi felemás mérleg – nekünk legyen mondva… – után folyamatosan „vigasztalódást” kereső norvég Jakob Inge­brigtsen mellett a legutóbbi olimpia három érmese, a brit Josh Kerr és az egyaránt amerikai Cole Hocker és Yared Nuguse is felsorakozott a rajtnál. Csak hát az eső, ugyebár, áthúzta a számításokat. Maradtak a világrekord nélküli remek versenyek.

Zürich a különböző atlétikai számok stadionon kívül helyezésének tekintetében is iskolát teremtett. A svájci nagyváros különböző közterein már évek óta rendeznek különböző, nem is csak bemutató jellegű viadalokat, ebben az évben például a főpályaudvar traverzei alatt röpködtek a női rúdugrók. Ez kétségtelenül nagy találmány, bár amikor a Weltklasse-szervezők még csak gondolkodtak a megvalósítás mikéntjén, a világ különböző helyein már voltak „ortodox” magasugróversenyek. Nem utolsósorban Salgótarjánban, ahol a Karancs Szálló első-második emeletén a lakók kezdetben talán ijedten zárták be a teraszajtót, nehogy az ugrógála valamelyik élversenyzőjét egyenest a szobába lendítse be a rúd.

A műfajban most azzal léptek szintet a svájciak, hogy a nulladik napon sohasem látott show-műsort vittek a stadionba. Természetesen a Duplantis, Warholm sprintösszecsapásra utalok, amely annyiban mindenképpen újdonságot jelentett, hogy a rúdugrásnál, illetve a 400 gátnál fontos szerepet játszó robbanékonyságot és gyorsuláselemeket fejlesztő vágtázást versenykörülmények közé emelte. Nem tudom, ki mit várt el a párviadaltól, én, bevallom, jóval kevesebbet, mint amit végül kaptam. Az önmagában 10 másodpercet alig meghaladó 100 méteres produkció felvezetése nemcsak időtartamában szállította egy szokványos beharangozó sokszorosát, de külsőségeiben is teljesen „NBA-s” benyomást keltett. Az intim atlétikai közegben rögzített vágóképek közepette sok és érdekes beszélgetés, interjúfoszlány emelte fokozatosan jól megkomponált show-k szintjére a mutatványt, és amikor végre rajthoz állt a más atlétikai műfajokban csúcsot jelentő két atléta, az eset máris jóval meghaladta azt a szintet, amikor két haver egyszer csak felelőtlen fogadásra vállalkozik. Mert arra, ugyebár, ki lenne kíváncsi.

Hogy sprintszakmai szempontból melyiküknek milyen elemeken kellene javítania, azt egyrészt hagyjuk a szakemberekre, másrészt igazából nincs is tétje. Azt azért elkönyvelhetjük: önmagában imponálónak mondható, ahogyan a rúdugrózseni Duplantis megőrizte a rajtnál szerzett előnyét, holott a többség arra számított, hogy a táv második felében Warholmból mégiscsak kijön a futóatléta gyorsasági állóképessége. Csak bízni tudok abban, hogy az utóbbi nem a bulivágtázás során szedte össze azt a hajlítóizom-sérülést, amely aztán távol tartotta tényleges száma, a 400 gát másnapi futamától.
Persze aligha tárgyalnánk hasonló részletességgel mindezt, ha Duplantis eljut 627 centiig, vagy a már említett futó négyes fogat átadja a múltnak Hisam el-Geruzs 26 éve érintetlen 3:26.00 perces világrekordját. Vigasztalódjunk azonban például azzal, hogy ma már esős körülmények között sem lehet 100 gátas versenyt nyerni 12.40 másodperc feletti idővel, ami a versenyszám elképesztő fejlődését igazolja. Szorosan vett szakmai magyarázattal még senki sem szolgált az „űrjelenségre”, inkább a konjunktúrára fogják az egészet. Nevezetesen arra, hogy a jelenlegi, mindent befolyásoló, sőt, eldöntő nemzetközi rangsorolási pontrendszer – pillanatig se tévesszük szem elől, hogy kidolgozója és működtetője a legendás statisztikus, Spiriev Bozsidár fia, Spiriev Attila és csapata – gyakorlatilag áprilistól szeptemberig tartó folyamatos csúcsformára „kényszeríti” az atlétákat, nem beszélve a fedett pályás szezon kihívásaira. És mivel a világversenyeken való részvételre jogosító helyezéseket csak megfelelő pontszám révén lehet megszerezni, egyrészt sokasodnak a viadalok, másrészt szinte valamennyi topversenyen világbajnoki döntő erősségű mezőny áll rajthoz. Ez pedig a sportágban is olyan léptékű szintnövekedéshez vezetett, amely nemcsak a topversenyzők esetében érzékelhető, a mezőny általános nívója is a korábbiakhoz nem mérhető szintre emelkedett.

Hogy mindehhez mit tud majd hozzátenni a 15 állomásos Gyémánt Liga-sorozat döntőjének számító brüsszeli Van Damme-emlékverseny, arra a jövő hét végén kapunk választ. Azt követően dokkokba vonulnak az atléták, mi meg elkezdhetjük gyártani az átfogó elemzéseket, keresni, esetleg meg is találni az ok-okozati összefüggéseket. Amit viszont akár már most leszögezhetünk: emlékezetes évad közeledik a lezáráshoz, és nem csak az olimpia okán.

Mi több, az esőisten siratta idei Weltklasse dacára is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!