Fél háztól aranylázig – először rendeztek atlétikai vb-t az észak-amerikai kontinensen

 

Sajátos vb volt a sorban a nyolcadik, az edmontoni. Az első napokban az angol újságírók Deadmontonnak nevezték át a helyszínt, utalva a nézői érdektelenségre. Kezdetben valóban félig üresen tátongott a hatalmas Commonwealth Stadion, a versenyek második részében azonban már csak elvétve akadt üres ülőhely. A rendezők azonban maximálisan elégedettek voltak, hiszen az előzetesen tervezettnél lényegesen több belépőt értékesítettek, az ebből fakadó bevételük meghaladta a 12.5 millió dollárt. Az észak kapujának számító, a fejlődését előbb a klondike-i aranyláznak, majd az olajnak köszönő, majdnem egymillió lelket számláló városban abban a periódusban valóban minden a világbajnokság körül forgott.

Több szempontból is kétarcú vb volt: például miközben sokan tiltakoztak az amatörizmus jelensége ellen – Trevor Misipeka, az amerikai szamoai „teknős” 14.28 másodperc alatt ért célba a 100 méter előfutamai során –, a 400 méteres síkfutás győztese, a szenegáli Amy Mbacké Thiam feltűnését éppen az IAAF az atlétika globalizálását célzó programja nyomán működtetett edzőközpontok egyike tette lehetővé.

 

Maurice Greene sérülten is érvényesítette a papírformát, megnyerte a 100 méteres síkfutás döntőjét, és ezzel negyedik egyéni, összesítésben ötödik vb-aranyát szerezte. A finálét csak negyedszerre sikerült elindítani, Greene először még a nézőknek integetve sétált vissza, másodszor már komorabb volt, ám igazából semmi sem tudta kihozni a sodrából. Fél távnál egy méterrel vezetett a trónkövetelő Tim Montgomery előtt, és bár az utolsó métereket lazábban tette meg, így is a világ második legjobb idejével, 9.82 másodperccel győzött. A folytatástól vissza is lépett, megkönnyítve Konsztadinosz Kederisz dolgát, illetve nem kockáztatta a váltó sikerét.

A 2000-es olimpia görög meglepetésgyőztese ezúttal a várakozásnak megfelelően magabiztosan szállította Görögországnak a 200 méter aranyát. Pedig a világ még azt sem tudta megjegyezni, hogyan is írják pontosan a nevét, és a 2001-es világranglistára is csak két említésre méltó eredménnyel tudott felkerülni: június 11-én Athénban 20.10 másodpercet, június 24-én Brémában 20.31-et futott. A világcsúcstartó Michael Johnson mindenesetre csúnyán beégett vele. A sydney-i olimpiát követően kissé gúnyosan úgy nyilatkozott ugyanis, hogy Kederisz rövidesen eltűnik a süllyesztőben, soha többet nem nyer jelentős versenyt, világversenyt pláne nem. Ehhez képest a görög Edmontonban először 20.03 másodpercre javította az egyéni csúcsát, a döntőben pedig nagy fölénnyel, 20.04-gyel nyert.

Az amerikai gátas Allen Johnson már 1995-ben, Göteborgban győzött a vb-n, azt követően az atlantai olimpián, majd az athéni vb-n is első lett, mégsem került soha az újságok címlapjára. Hiába, nem a csendes, magukba forduló figuráké a világ. „Legfeljebb akkor figyelnek majd rám, ha a halálom után feltámadok – mondta egyszer tréfálkozva, ám cseppet sem méltatlankodva. – Az újságoknak a szenzációk kellenek, én pedig ilyet legfeljebb a teljesítményemmel szolgáltathatok.” Edmontonban sem mutogatta az izmait, testét nem fedik tetoválások, a haját sem festi. Csak fut, többnyire mindenkinél gyorsabban, és Kanadából háromszoros világbajnokként utazhatott haza.

Marion Jonesnak viszont nem sikerült az ismétlés a királyszámban. Az amerikai sprinter az első perctől sokat méltatlankodott a rajtbírók gyakorlatán, a szokatlanul hosszú kivárás, mi tagadás, sok atlétát hozott nehéz helyzetbe. „Térdeltem és hallottam, amint a rajtbíró számol: 1001, 1002, 1003...”  – ironizált az amerikai. A 100-es döntőben elveszített aranyérmét persze aligha lehet csak ennek a számlájára írni, az ukrán Zsanna Pintuszevics-Blok (10.82) egyszerűen rávert három századmásodpercet. A blamázsra amúgy higgadtan reagált: „Bárki bármit is mond, nem azért gyengébbek az eredményeim, mert túlzottan felzaklatott volna a válásom – mondta. – Van úgy, hogy nem jön ki a lépés, nem sikerül tökéletesen a felkészülés, no és hogy a kelleténél fáradtabb az ember.” A 200 méteren aztán vigasztalódott. (Doppingügye 2005-ös lezárulta után aztán ettől a címétől is megfosztották.)

Kis súllyal, hét hónapra született a gerelyhajítás eddigi legnagyobb alakja, a cseh Jan Zelezny. Gyereknek is kicsi, vékonyka volt, egészen addig, amíg el nem kezdett sportolni, az iskolában futballal, kézilabdával és jégkoronggal próbálkozott. Aztán fokozatosan megerősödött. Barcelonában, Atlantában és Sydneyben olimpiai bajnoki, Stuttgartban, Göteborgban s hat évvel később Edmontonban világbajnoki címet nyert. Kanadába 91.24 méterrel világranglista-harmadikként érkezett, és 92.80-nal, ranglistavezetőként távozott. Pedig a címvédő finn Aki Parviainen első kísérletének, a 91.31 méternek sokkolnia kellett volna őt. Emberi számítás szerint. Ehhez képest második kísérletére a cseh atléta több mint egy méterrel hajított nagyobbat.

A világbajnokság egyik legnagyobb szenzációja, a szenegáli Amy Mbacké Thiam sikere részben a nemzetközi szövetségé, a 24 éves atléta ugyanis az IAAF egyik fejlesztési centrumában edzett. Öt évvel korábban kezdett el futni, akkor 55 másodperc alatt tette meg a 400 métert. A tehetséges lány a dakari központba került, mestere Hervé Stéphan lett, aki korábban a francia válogatott vezetőedzője volt. „Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik támogattak abban, hogy idáig jussak – nyilatkozta Szenegál első világbajnoka, aki nemcsak felgyorsult, de jó modort is tanult. – Tudtam, hogy jó formában vagyok, de csak arra mertem gondolni, hogy érmet nyerhetek.” Csak a kezdet volt nehéz...

 

 

(Fotók: AFP, Getty Images, Imago Images)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 17-i lapszámában jelent meg.)