„A leggyorsabb fehér ember” – Kovács Attila, minden idők legjobb magyar sprintere

– Milyen gyerek volt?
– Tolna megyében, Medinán nőttem fel, tizenöt éves koromban költöztünk át a szomszédos faluba, Szedresre, apám a környék állatorvosaként dolgozott. Olyan voltam, mint a többi falusi srác, rohangáltam és fociztam napestig. Az első sportsikeremet, illetve -kudarcomat sakkban éltem át, általános iskolában járni kellett szakkörre, és az első versenyemen tíz perc alatt mattot kaptam, ott be is fejeztem. A falu focicsapatában jobbszélsőt játszottam, egy gólt rúgtam is. Mozgékony gyerek voltam, kicsit talán bevállalósabb az átlagnál, több baleset ért, télen minden évben korcsolyástól szakadtam be a tóba, és csuromvizesen mentem haza, volt, hogy annyira rám fagyott a ruha, hogy fél óráig kellett ücsörögnöm a kályha mellett.

– Más sportághoz nem kapott kedvet a környéken?
– Nyolcadikos koromban próbálkoztam a kajak-kenuval, de nem éreztem nekem valónak, a monotóniatűrés sohasem volt az erősségem. Egy versenyen indultam, el is késtem, és már csak egy kajak volt a csónakházban, amiről menet közben derült ki, hogy lyukas, így a szüleim a partról nézték, ahogy derékig a vízben ülve lapátolok. Nem volt jó élmény.

– Semmi atlétika?
– Általános és középiskolában is részt vettem versenyeken, de nem volt szöges cipőm, emiatt otthon panaszkodtam is, hogy biztos nem én nyerek most sem – ez persze csak kifogás volt. Máig sem értem, milyen indíttatásból, de az apukám egy nappal az egyik verseny előtt megjelent egy pár szöges cipővel. Az első pillanatban örültem neki, majd megijedtem, hogy most milyen kifogást keressek, ha nem győzök... Olyanokkal futottam együtt, akik már a Szekszárdi Dózsában sportoltak, és legnagyobb meglepetésemre nyertem. Évvesztes voltam, és azon a területi viadalon az 1960. szeptember elseje után születettek indulhattak, én másodikán születtem, vagyis éppen hogy rajthoz állhattam. Semmiféle atlétamúltam nem volt, de megnyertem a megyei versenyt is, és azután kezdtem el atletizálni, hogy Szabó Miklós tanár úr már vagy négyszer könyörgött.

– Ilyen nehéz volt meggyőzni?
– A mai napig emlékszem a szavaira: „Attila, neked atletizálni kellene, nincs semmi félnivalód!” Tizennyolc lehettem, amikor az egyik barátom csak megfűzött, reméltem, hogy így békén hagy, de olyan jó kis csapat edzett a pályán, hogy még egyszer lementem, aztán még egyszer, s végül ott ragadtam. Egyébként az egész pályafutásomra jellemző volt, hogy csak úgy sodródtam, a szél fújt ide-oda – vagy engem, vagy az utamba olyan embereket, akikre éppen szükségem volt. Visszagondolva, hihetetlen szerencsém volt.

A 100 MÉTER VARÁZSA MEGRAGADTA, A 200 SAJNOS NEM ÉRDEKELTE

– Mi tartotta a Szekszárdi Dózsánál?
– A jó társaság mellett az, hogy eleinte szinte magától jött a siker, minimális edzéssel. Szerencsére olyan edzőm volt, aki nem üldözött el a rengeteg munkával, de mindig is deficitem volt a többiekhez képest, ami végigkísért a pályafutásom során. Sohasem bírtam annyira az edzéseket, mint más, hiányzott az a néhány év, amit gyerekként alapozással kellett volna tölteni. De néhány hónap edzés után így is megnyertem a korosztályos országos bajnokságot. Aztán behívtak katonának, nem tudtam rendesen készülni, az 1983-as atlétikai világbajnokságra mégis kiutazhattam, mint a 4x100-as váltó tartalékja. Emlékszem, a hazafelé tartó gépen odajött hozzám Fehér Zoli bácsi, és felvázolta, hogy két lehetőségem van: vagy maradok Szekszárdon és futok majd egyszer valamennyit, vagy átigazolok az Újpesthez, amelynek fűtött a futófolyosója, és jó atlétacsoportja dolgozik Oros Ferenc keze alatt, és velük biztos elérek valamit. A repülőúton végig ezen gondolkodtam, és mire leszálltunk, igent mondtam neki. A két egyesület még civakodott egy ideig, de mivel mindkettő Dózsa volt, vagyis belügyminisztériumi klub, megkapták a napiparancsot, hogy fel kell jönnöm a fővárosba, s ezzel le is zárult az átigazolásom.

– Emlékszik az első magyar bajnoki címére?
– Még szekszárdiként szereztem, előtte futottam 10.41 másodperces junior országos csúcsot, megnyertem a juniorbajnokságot, és 1981-ben a felnőttbajnokságot is, de csak azért, mert egy héttel korábban rendezték az Európa-kupát, és az esélyesek, például Nagy István, sokat futottak már egyéniben és váltóban, én pedig hoztam a formámat. Csupán három évvel azután, hogy elkezdtem atletizálni...

– Miért a sprintet választotta?
– Nyilván minden versenyszám űzője azt állítja, hogy az övé a legjobb... Én is meg vagyok róla győződve, hogy a száz méter a legjobb! Ám az én véleményemet megerősíti, hogy én futottam olimpián és világbajnoki döntőben is, és mondhatom, semmi sem közelíti meg azt a figyelmet, ami a száz métert övezi. Én nem tartom olyan fergeteges és hatalmas eredménynek, amit elértem, most mégis itt ülök önnel szemben – nem biztos, hogy így lenne, ha más versenyszámban lettem volna annak idején világbajnoki negyedik.

– A kétszáz méterre miért nem feküdt rá? Hiszen volt benne fantázia, a mai napig ön tartja az országos csúcsot.
– Amikor 1983-ban Pestre költöztem, rögtön jeleztem, hogy kétszáz métert csak akkor futok, ha kedvem lesz hozzá, és egyáltalán nem készülök rá, az edzőm pedig beleegyezett. Nekem a kétszáz csak kiegészítő volt – bár utólag nagyon bánom, hogy azt gondoltam, nem olyan nagy presztízsű versenyszám, mint a száz, mert jobb eredményeket lehetett volna benne elérni.

– Szeretett edzeni?
– Ez nehéz kérdés egy élsportolónak, aki az edzések kilencven százalékán beledöglik a munkába, és talán tíz százalék lehet az, amit tényleg élvez. Ha az ember pulzusa egy fél délutánon át kétszáz körül van, és össze-vissza van már savasodva, akkor nehéz élvezetről beszélni.

– Mi változott meg azután, hogy Újpestre került?
– Olyan volt, mint amikor a szavannán van egy oroszlán, ő a király és nem bántja senki, de miután átmegy egy másik területre, hirtelen tizenkét másik oroszlánnal találja szembe magát, s rendesen megtépik. Iszonyatosan kemény csoportba kerültem, nehezen dolgoztam fel a váltást, az elején sokat botladoztam, mert ott már kiütköztek a hiányosságaim. Az Újpestben csupa bajnok, csúcstartó volt, veretes múlttal: a gátas Bakos Gyuri, aki akkor már vébédöntős volt, Újhelyi Sanyi, Menczer Guszti, Takács István, Nagy István, Babály László, Simon Balla István. Egy újságíró kérdése nagyon megmaradt bennem akkoriból: azt firtatta, hogy fér meg két dudás egy csárdában. Meglepett, mert sohasem éreztem, hogy két dudás lenne a klubnál, Bakos Gyuri mellett nemigen volt másik, illetve ő dudált 110 gáton, én 100 méteren. Emlékszem, volt egy ronda kis figura a teremben, olyasmi, mint egy vándordíj, mindig az kapta meg, aki a legrosszabb volt az edzésen. Kialakult egy természetes hierarchia, ám hátrányunk sohasem származott a rivalizálásból, szinte versenyszituációt jelentett minden edzés, de rosszindulat vagy irigység nélkül. Ráadásul Oros Ferenc olyan edző volt, akinek elég volt egy pillantása ahhoz, hogy az ember összeszedje magát – edzésen ő pótolta a hiányzó ambíciómat, versenyen viszont sohasem kellett motiválni.

BEN JOHNSON A HÁTÁRA UGROTT ÉS TÖNKRETETTE A VERSENYÉT

– Hogyan emlékszik az 1984-es olimpiára, amelyen a magyar sportolók nem vehettek részt?
– Nagyon sajnáltam, már a formaruhám is megvolt, s egész évben a Los Angeles-i megméretés járt a fejemben. Helyette a Barátság-versenyre mentünk, amelyen ezüstérmet nyertem. Viszont a Budapest Nagydíjra eljött a szinte teljes olimpiai mezőny, élén Carl Lewisszal, aki mögött második lettem – de legyőztem a negyedikként befutó Ben Johnsont –, ami azt jelenti, hogy döntős lehettem volna a Los Angeles-i olimpián is.

– Hogyan maradt meg önben az 1987-es világbajnoki döntő?
– Még megemlíteném az 1986-os Európa-bajnoki döntőt - érdekes tapasztalat volt, hogy a középdöntőből éppen becsúszó NDK-s versenyzők a döntő előtt eltűntek az orvosi szobában, majd csak úgy hasítottak. Na de a világbajnokság: felemelő érzés a volt a világ nyolc leggyorsabb embere közé kerülni! Velem együtt három fehér ember futott abban a döntőben, de akadt, akinek szerintem akkor nem volt ott a helye. Olaszországban nagyon szeretik manipulálni a futamokat, és Pierfrancesco Pavonit mindenáron be akarták juttatni a döntőbe, hihetetlenül könnyű ágat kapott, majd a fináléban eljátszott egy sérülést, mert úgy tudott a legjobban kijönni belőle, mint hogy utcahosszal kikapjon mindenkitől. De én nagyon büszke voltam, hogy ott lehetek. Ben Johnson egyébként kiugrott, én meg elkövettem azt az amatőr hibát, hogy egy pillanatra elengedtem a futást, na, azt nem lett volna szabad, kicsit rontott a történeten.

A RÓMAI 100 MÉTERES DÖNTŐ

– Milyen volt a kapcsolata a riválisaival?
– Barátokká sohasem váltunk ezekkel a sztárokkal, csak köszöntünk egymással. Illetve Ben Johnson egy portugáliai versenyen, az átmozgató edzésen hátulról rám ugrott viccből, és úgy megroggyant a derekam, hogy este jöhettem vissza a következő géppel. Kivégezte a versenyemet, de nem haragudtam rá.

– Az 1988-as szöuli olimpián sok hiányzott a döntőhöz?
– A felkészülés alatt fájt a sarkam, emiatt nem voltam százszázalékos állapotban, de kiszámoltam, ha nem hibázik senki, kilencedik leszek. Nem hibázott senki, kilencedik lettem. Kissé csalódott voltam, szerettem volna döntőbe jutni. Utána már levezettem, még egy vb-re kimentem, 1991-ben Tokióba, pedig nem is akartam - az ambícióm kezdett hanyatlani, de megvolt a kvalifikációs szintem, és az edzőm rábeszélt az indulásra. Életemben először és utoljára futhattam MONDO borítású pályán, és sajnálom, hogy erre nem volt több lehetőségem, el sem akartam hinni, milyen eredményeket tudok rajta elérni.

– Miért tolta ki végül egészen 1994-ig a sportkarrierjét?
– Akkor már építkeztem, ez az edzések rovására ment, de 1993-ban még meg akartam nyerni a tizedik bajnokságomat az Újpesttel, ami az indítóbírónak köszönhetően nem sikerült: jól rajtoltam, de tévesen visszafújta, másodikra pedig kikaptam. A következő, utolsó évemben a rajtot vagy hétszer hívták vissza a debreceni országos bajnokságon: vagy besült a pisztoly, vagy valaki kiugrott, vagy a szamár iázott a szomszédos állatkertben, amin mindenki röhögött, de ahogy új és új rajt jött, éreztem, hogy a többiek mennek össze, én meg föléjük növök. A rajttal nyertem meg azt a bajnokságot. Nekem kicsit pánikolnom kellett minden versenyen, hogy összekapjam magam, ez az állapot rám jó hatással volt, sőt volt, hogy magam idéztem elő, mert a legjobbat hozta ki belőlem.

60 MÉTER UTÁN INDULT BE, AZ UTOLSÓ 40-EN MÉG GYORSULT

– Mi volt a fő erőssége?
– Az utolsó negyven méter. A végén mindenki lassul, és én csak három-négy olyan sprinterről tudok, aki az utolsó tíz méteren érte el a legjobb eredményt - az egyik én vagyok. Technikailag voltam annyira jó, hogy nem lassultam, de erőben nem voltam ott, mint a többiek, nem volt brutálisan erős rajtom sem, bár a reakcióidőm jónak számított. Nem volt olyan kiemelkedő a gyorsulásom, hatvanon nem is értem el olyan eredményeket, mint százon, fedett pályán csak egy Európa-bajnoki döntőm van, a csúcsom is csak 6.65 másodperc, amit Gyulai Miklós döntött meg 6.59-cel. Én mindig hatvan után jöttem fel, már előre tudtam, ki fog besavasodni, és kit hagyok le a végén.

– Ki volt a legnagyobb riválisa?
– Itthon kifejezett riválisom nem volt, de szerencsésnek tartom magam, hogy amikor én is egyre jobb lettem, olyan sprinterek versenyeztek itthon, mint Tatár István, Nagy István, Kiss Ferenc, Babály László. Mellettük nagyon kellett figyelnem, s az vitt engem előre, hogy az erős mezőnyben a bajnoki címnek óriási presztízse volt, nagyon összeszedte magát mindenki. Külföldön az olasz sprinterek voltak a fő riválisok, Stefano Tillivel, Pierfrancesco Pavonival, Ezio Madoniával adtunk egymásnak oda-vissza, és ugyan a legendás Pietro Mennea akkorra már kiöregedett, egyszer-kétszer még futottam vele. Az olaszok nagyon jók voltak, de a világversenyekre mindig elolvadtak.

– Hogyan alakult az élete a visszavonulása után?
– Valami mást akartam csinálni, pénzt keresni, nem akartam edző lenni - de odajött hozzám az egyik csoporttársam, hogy nem tudnék-e neki edzésen segíteni. Igent mondtam, aztán jött a következő, hogy jöhet-e ő is, és november közepére azt vettem észre, hogy van egy komplett csoportom, aminek a közepén állok síppal meg jegyzetfüzettel és edzéstervvel. Rájöttem, hogy edző vagyok. De mivel nem sok pénzt hozott, elkezdtem ingatlanokkal is foglalkozni, hogy meg tudjak élni valamiből, ami annyira bejött, hogy céget alapítottam, és ma is ingatlanforgalmazással és -befektetéssel foglalkozom. Edző a kétezres évek elejéig voltam az UTE-nál, versenyzőként mindig kíváncsi voltam, mi a jobb: állni a pálya szélén és mérni az időt, vagy futni és meghalni minden méteren.

– És mire jutott?
– Amikor tízszer százötvenet kell futni, akkor jobb edzőnek lenni... De a viccet félretéve, versenyzőnek lenni talán jobb a siker és az ünneplés miatt, és bevallom, nem is akartam az edzőségre az egész életemet feltenni.

– Lehet még világszinten is kiemelkedő egy magyar sprinter?
– Abszolút! Csak ma tizedannyi gyerek sem atletizál, mint régen. Inkább otthon nyomkodják a számítógépet, de nem mennek le az atlétikai pályára, vagy ha igen, tizennyolc évesen abbahagyják. Ebből azért nehéz bármit is kihozni. Csodálkozom is, hogy ebből kiemelkedett egy Baji Balázs, aki gáton vb-bronzérmes lett, a szombathelyi kalapácsvetők előtt pedig megemelem a kalapom. A sprintet behatárolják a képességek, a gyorsaság, és ha ez nincs meg, akkor hiába van meg valakinek a lelkesedése és a hangyaszorgalma.

– A pályafutása befejezése után hobbiként sportolt még?
– Negyvenévesen, a válásom után egyedül ültem az albérletben, semmim sem volt, és újra fel kellett építenem az életem. Ez lett a hobbim, és nagyjából sikerült is. Mindig szerettem nyaralni, síelni, az első házasságomból van egy lányom, tőle két unokám, a második házasságomból pedig egy tizenhét éves fiam, aki csak sportolgat, de cserébe nagyon jó tanuló.

– Jár még atlétikai versenyekre?
– Egyszer mentem el Debrecenbe, de mintha ifibajnokságon jártam volna, akadt olyan szám, amelyben rögtön döntőt rendeztek, annyira kevés volt az induló. Ez elszomorított, ilyen szűk mezőnyből tényleg nem kerülnek ki klasszis futók. Még gondolkozom, hogy a világbajnokságra kimenjek-e, honnan nézzem a százméteres döntőt - mert csak két helyről érdemes nézni. A legjobb persze a hármas pálya, de onnan sajnos már nem nézhetem...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában jelent meg.)