Az idealista Szobalány, avagy egy teljes élet: olimpiai dobogó, Nobel-békedíj, Lordok Háza

Philip Noel-Baker nem élt eseménytelen, unalmas életet, még ha a brit parlament alsóházában „Szobalány” is volt a beceneve, mert állítólag olyan hosszú és unalmas beszédeket mondott, hogy amire a végükre ért, gyakorlatilag kiürült a terem. Akárhogyan is van, a Munkáspárt hosszú évtizedeken át számíthatott a szolgálataira, sőt államtitkári, majd miniszteri székig is vitte a második világháború után.

Igazi pacifista volt, talán túlságosan is az, és ebbéli meggyőződésében nyilván csak erősítette, hogy az első világháborút a fronton, igaz, egészségügyi szolgálatban töltötte előbb Franciaországban, majd a brit Vöröskereszttel együttműködve Olaszországban. Önfeláldozó munkájáért nemcsak a brit, a francia és az olasz kormány kitüntetéseit kapta meg, de East Greinstead-i szolgálati ideje alatt megismerkedett későbbi feleségével, a híres londoni írónő, Virginia Woolf legjobb barátnőjével, a nővérként dolgozó Irene Noellel is. Szinte azonnal, már 1915-ben összeházasodtak, és a férj a kor hagyományaival szakítva 1921-ben hitvese nevét is felvette, így lett belőle Philip Noel-Baker.

Addigra azonban már részt vett két olimpián, és az 1920-ason nagyszerű második helyezést ért el az 1500 méteres síkfutásban. Újoncként ugyanebben a számban 22 évesen 4:01.1-es idővel hatodik lett az 1912-es stockholmi játékokon, ahol 800-on is rajthoz állt, de feladta előfutamát, amelyben így a magyar Bodor Ödön is megelőzte. (A döntőben pedig ott volt a holland Adriaan Paulen, aki később 1976 és 1981 között, a nagy Primo Nebiolo előtt vezette az IAAF-et.) Nyolc év kényszerű szünet után 1920-ban már éremesélyesként és a brit atlétikai csapat kapitányaként érkezett meg Antwerpenbe, ahol a megnyitón ő vihette büszkén a világháború győzteseként felvonuló (a vesztes hatalmak, így Magyarország, eleve nem is vehettek részt az olimpián) Nagy-Britannia zászlaját.

Itt is az 1500 méter lett a fő száma, bár 800-on augusztus 15-én még megnyerte az előfutamát, de a másnapi elődöntőben már nem állt rajthoz, hogy teljesen kipihenten vághasson bele az 1500-as küzdelmekbe. Honfitársa, Albert Hill nem óvatoskodott, mindkét középtávot megnyerte, a hosszabbikat éppenséggel úgy, hogy Baker az utolsó körben végig kívülről mellette futott, ezzel is megakadályozva az amerikai Lawrence Shieldset, a későbbi bronzérmest az előzésben – végül Hill mögött 4:02.3-mal lett második.

Négy évvel később ugyancsak csapatkapitányként készült Párizsra, ekkor már majdnem 35 éves volt, így az 1924-es játékokon, bár ott volt a francia fővárosban, végül nem állt rajthoz. Holott az 1500-as döntőben a későbbi győztes finn csodával, a már Antwerpenből háromszoros olimpiai bajnok Paavo Nurmival is együtt futhatott volna.

Ezt követően visszavonult, és a politikai élet felé fordította a figyelmét. Ha már édesapja, a kanadai származású kvéker (azaz a papság és szertartás nélkül, szigorú erkölcsi szabályok szerint élő vallási közösség tagja) előbb 1895-től a Progresszív Párt képviselője volt London város tanácsában, majd 1905-ben liberálisként Winston Churchill oldalán a brit alsóház tagja lett, és maradt is a háború végéig.

A skót édesanyától származó Philip Baker, aki tanulmányait az amerikai kvékerek pennsylvaniai iskolájában, a Haverford College-ban, majd a patinás cambridge-i King's College-ban végezte, 1920-ban már asszisztensként dolgozott Párizsban az ENSZ elődjeként életre keltett Népszövetség első főtitkára, Sir Eric Drummond mellett. Noel-Baker 1924-től próbált a brit parlament tagja lenni, erőfeszítéseit először a Munkáspárt színeiben 1929-ben kísérte siker, és a külügyi államtitkár, az 1934-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Arthur Henderson magántitkára lett.

Már 1937-ben Genfben részt vett egy teljes leszerelést indítványozó konferencián, később pedig az alsóházban fel is szólalt a német városok tervbe vett bombázása ellen, mondván: „A légitámadások megelőzésének egyetlen módja a légi hadviselés és a nemzeti légierők teljes eltörlése...” Ha csak úgy nem.

A háború alatt a közlekedési minisztérium államtitkáraként dolgozott, 1946-tól előbb külügyi, majd légügyi, végül a Nemzetközösséggel kapcsolatos ügyek államtitkára lett, és az 1948-as londoni olimpia előkészületeit is ő felügyelte. Politikai karrierje csúcsára 1950-ben ért fel, ekkor húsz hónapon át a brit Üzemanyag- és Energiaügyi Minisztériumot vezette Clement Atlee munkáspárti kormányában.

Miután az ötvenes években meglehetősen idealista módon keményen kiállt az atomfegyverek teljes leszerelése mellett, 1959-ben megkapta a Nobel-békedíjat (az ezzel járó nem kis pénz háromnegyedét különböző leszereléssel foglalkozó szervezeteknek adta) – a teljesség igénye nélkül később ezt olyanok is elmondhatták magukról, mint Martin Luther King, Henry Kissinger, Anvar Szadat és Menahem Begin, Teréz anya, Lech Walesa, Mihail Gorbacsov, Jasszer Arafat, Jichak Rabin és Simón Peresz, Jimmy Carter vagy Barack Obama.

Amint arról a lelkes Népszabadság is beszámolt, a friss Nobel-díjas 1960-ban „felszólította az Egyesült Államokat, hogy fogadja el a Szovjetunió általános és teljes leszerelési tervét. A békedíjas szerint az Egyesült Államoknak annál is inkább el kellene fogadnia a szovjet tervet, mivel Amerika valószínűleg sohasem hozhatja be a rakéták gyártásában mutatkozó hátrányát. A nyugati hatalmak a szovjet leszerelési javaslat elfogadásával mindent megnyerhetnének, de semmit sem veszíthetnének...”

Időközben 1956-ban elhunyt a felesége, akivel meglehetősen zilált magánéletet éltek, tekintve, hogy Noel-Baker húsz éven át a korábbi brit miniszterelnök, David Lloyd George lányával, Megannal ápolt nem is annyira titkos viszonyt. Az 1991-ben váratlanul előkerülő és a sajtóban is idézgetett 554(!) szerelmes levél bizonyítja, milyen intenzív volt a kapcsolatuk, amelynek felesége halála után a férfi vetett véget.

Philip Noel-Baker a sporttól sem szakadt el teljesen, 1960-tól tizenhat esztendőn át vezette a Sporttudomány és Testnevelés Nemzetközi Tanácsát (ICSSPE), 1977-ben pedig főnemesi rangot kapott és Derby bárója lett. Kilencvenkét évesen hunyt el Westminsterben, fia, az 1920-as olimpia előtt fél évvel született Francis is a brit parlament munkáspárti tagja volt 1945-től, sőt 2009-es halálakor egyike volt annak a három képviselőnek, akik már a háború végén is ott ültek a törvényhozásban.