Budapest, 2023 – Csinta Samu publicisztikája

Talán gyermetegnek tetszik – hiszen belátom, annyi jóval fontosabb dolog van –, de röviddel az eredményhirdetés után hirtelen belém nyilallt a kíváncsiság: vajon melyik lesz a 2023-as budapesti atlétikai világbajnokság nézőtéri slágere? Nem, nem holmi a csomag részeként készült dalra gondolok, amely a pályázatelbíráló bizottság tagjaiban lenne hivatva érzelmi húrokat pengetni. Az egész onnan fakad, hogy folyamatosan ott cseng bennem a Sweet Caroline című dal, amely a 2017-es londoni vb idején napi több alkalommal is felcsendült a stadionban, a nézők pedig egymásba kapaszkodva, hatalmas kórusként erősítették Neil Diamond produkcióját. Lenyűgöző, magával ragadó, kellemesen borzongató élmény volt, a YouTube a megmondhatója, hányszor hallgattam meg azóta az eredetit. No meg a telefonomon rögzített stadionbeli változatot.

Most minden bizonnyal jelentős atlétikai szakemberek, logisztikai guruk és sportközgazdászok egyöntetű rosszallását vívom ki, de számomra mindenekelőtt érzelmi kérdés az alig öt év múlva Budapestre költöző világbajnokság. Valahogy olyanformán, mint amikor egy nagy álom szertefoszlása utáni kiábrándulás, világvége-hangulatot követően az emberben újra elkezd helyet szorítani magának a remény: a sors valamivel biztosan kárpótol bennünket. Mert az nem lehet, ugyebár, hogy annyi szív hiába onta vért… Az olimpiarendezési idea máig lehangoló kényszerű kézifékezését követően az ön- és közmegbecsülést erősítő világversenyek lehetőségei bukkantak fel a láthatáron, akár egy újabb ígéretes lány a házibuliban, nem sokkal álmaink nőjének letaglózó távozása után. Most meg tessék, itt az atlétikai vb, ami a megaesemények felsőházát jelenti. Na, ide kellene az a bizonyos sláger. A briteknek persze könnyebb dolguk volt, amikor a Sweet Caroline-ra szavaztak, bár elég meredek társításokkal kellene próbálkoznia annak, aki zenehidat akar építeni a mindenkori királynő angliai és amerikai városai között.

Csak kósza ötlet, de el tudnám képzelni, ahogyan például az Egy Duna-parti csónakházban című dal sodró ritmusa bezengi a leendő vb-helyszínt. Nem elvonatkoztatva attól a tényszerűségtől, hogy a Csepel-sziget északi csücskén épülő, a magyar atlétika központjának szánt stadion kellemes vízparti környezetet is kínál. És nemcsak a világbajnokság idejére, hanem további évtizedeken át, hiszen a 15 ezer néző befogadására tervezett arénában zajlik a sportág majdani hazai eseményeinek túlnyomó része. Hogy milyen mértékben telik majd meg a vb-re 55 ezresre gondolt nézőtér, az persze már többismeretlenes egyenlet, amiről talán majd egy másik alkalommal.

Egyelőre maradjunk a húsz esztendővel ezelőtti, örök emlékként „archivált” pillanatnál. Az 1998-as atlétikai Európa-bajnokság sikere nyilván nem a semmiből született, az azt megelőző évtizedek során a magyar atlétika magas érdemjeggyel abszolvált néhány igazán nehéz vizsgát. És a fedett pályás kontinensbajnokságok és vb-k rendezői sikere nemcsak a magyar szakemberek nemzetközi hitelét alapozta meg, hanem önbizalmát is. Ugyanakkor visszaigazolták néhai Gyulai István sportdiplomáciai erőfeszítéseit, illetve muníciót adtak a későbbi harcokra. Így költözött a kétezres években több korosztályos világverseny is Magyarországra, került be Usain Bolt életrajzába a 2001-es debreceni ifjúsági vb mint a nemzetközi bemutatkozás soha el nem felejthető helyszíne. Azé az emberé, aki a későbbiekben nemcsak meghatározta, hanem egyenesen újrateremtette a vágtázás „intézményét”, új körvonalat rajzolva a földkerekség leggyorsabb embere fogalmának – és aki tavaly Londonban elköszönt a közönségtől, ma még betölthetetlennek tekintett űrt hagyva maga után. Persze kétlem, hogy ez valóban így lesz, nagyjából hasonló módon sirattuk el az atlétikát Carl Lewis „zárórája” után, de persze sorolhatnánk más pótolhatatlanokat is.

Egy szabadtéri kontinensbajnokság megszervezése más lépték. Képtelenek leszünk tisztességesen megrendezni, hangzott a „merjünk kicsik lenni” kórusának előadásában. Aztán kiderült, hogy a Népstadion nézőterén nem éktelenkedtek az érdektelenség bántó foghíjai, a budapesti közlekedés nem omlott össze, egyetlen sportoló sem ragadt forgalmi dugóban, de még az európai szövetség vezetői sem. Augusztus 19-én aztán a kalapácsvetők, Gécsek Tibor és Kiss Balázs gondoskodtak arról a pluszról, amely révén a magyar atlétikakedvelők legmaradandóbb emlékeik közé raktározhatták el az Eb napjait.

A kötelező óvatosság jegyében természetesen hiba lenne teljes mértékben figyelmen kívül hagyni, hogy az atlétikai világbajnokságok 1983 óta íródó történe-tében Budapest lesz az első olyan helyszín, amely mögött nem áll a világ valamelyik vezető gazdasági vagy sportnagyhatalma. Bár ez utóbbi címkét esetenként magunkra is ölthetnénk. Az éppen zajló franciaországi kézilabda-kontinensbajnokságról érkező hírek meg azt bizonyítják, hogy a gazdasági háttér nincs szoros összefüggésben a nézőkiszolgálás minőségével.

Sokáig közelről követhettem a trendek alakulását, így nyugodtan kijelenthetem, hogy mostanra jelentősen megváltoztak a prioritások. A nemzetközi szövetség vezetői ma már kisebb, de barátságos lelátókat is bőven el tudnak képzelni a léptékeikben grandiózus helyszíneket felváltandó. Főleg ha azt értő közönség népesíti be, amire Budapesten jó esély kínálkozik. A közép-európai elhelyezkedés ugyanakkor a környező országok lakói számára is elérhető közelségbe hozza egy világverseny igazán csak a helyszínen megélhető atmoszférájának „beszerzési” lehetőségét. A Kárpát-medence együttlétre mindig szomjas magyarjai számára meg különösen jó lehetőséget kínál, hiszen sokan közülük erőn felüli anyagi áldozatokat is hajlandók hozni, csakhogy tanúi lehessenek egy-egy szívmelengető hazai sportsikernek.

Ebben az összefüggésben persze egyáltalán nem mellékes, hogy éppen lesznek-e tűzközeli magyar atléták, mint ahogy az sem, ki és milyen szinten jelenti majd a világ elitjét 2023-ban. Mert nemcsak Bolt apropóján érvényes: a királyszám, a 100 méteres vágta perspektívái mindig kihatnak az illető verseny eladási mutatóira. A kilátások nem rosszak, az amerikai Christian Colemanben sokan máris az új nagy sprinterkirályt látják, a legfiatalabb Ingebrigtsen testvér, Jakob a norvégoktól 23 éves lesz, míg a svéd rúdugrócsoda, Armand Duplantis sem sokkal több. És ki tudja, kiket forgat még ki addig az idő kereke, ide értve az idén szép reményeket ébresztgető magyar fiatalokat is. Addig is a Dohában, majd az Eugene-ben rendezendő világbajnokságon Budapest is egyre inkább téma lesz. Mint ahogy remélhetőleg a vb-előkészítés folyamatában az is, hogy minél több hazai vállalkozás és innováció állítassék a siker szolgálatába – nem utolsósorban azért, hogy minél több pénz maradjon itthon ilyen-olyan formában.

Talán emlékeznek még a londoni füttykoncertre, amely a kétszeresen doppingsáros Justin Gatlin fellépéseit övezte. Az aktus mindenekelőtt erkölcsi kérdést fogalmazott meg: a múlt csalóinak jelenléte a jövő hitelességét is megkérdőjelezi. A legendás brit futó, Sebastian Coe által elnökölt nemzetközi szövetség megtisztulást célzó törekvéseinek őszinteségében nincs okunk kételkedni, a vb-rendezés Budapestnek ítélése a Coe-éra első hasonló jellegű döntése volt. Ha kell még egy érv a feladat felelősségteljességének hangsúlyozására.

Budapest ilyen lesz 2023-ban. Mert az atlétika örök és felülmúlhatatlan, a természetes mozgásokkal kapcsolatos gyermeki álmaink legvalószínűbbnek tetsző megtestesítője. Hogy a televízió-közvetítések révén több mint egymilliárdan is láthatják majd a magyar főváros legszebb arcát, és ez évtizedekre jelentősen fellendíti a hazai turizmust? Hát persze. De abban is benne lesz a szívünk.