A csendes futó – Moncz Attila publicisztikája

Televíziós kommentátor, élethosszig eltiltott edző, marketingcég-vezető, sportmenedzser, szociális munkás, doppingellenes harcos, a Toronto Argonauts amerikaifutball-csapatának egykori erőnléti edzője (és az Egyesült Államok Vöröskeresztjének volt munkatársa), edző.

A pályabeosztás szerint haladva így néz ki az 1988-as szöuli olimpia 100 méteres síkfutószáma döntőjébe jutott nyolc versenyzőjének mai, illetve közelmúltbeli sorsa. Mert ha már a Magyar Olimpiai Bizottság (egyébként nagyon helyesen) megemlékezik az ötkarikás játékok kapcsán a kerek jubileumokról (az idén az 1968-as mexikóvárosi és az 1988-as szöuli seregszemle volt/van terítéken), akkor én sem mennék el szó nélkül a rám talán legnagyobb hatást tevő atlétikai viadal 30. évfordulója mellett. Minden idők egyik legnagyobb, legpiszkosabb és legnagyobb hatású versenye volt.

Harminc évvel ezelőtt, 1988. szeptember 24-én futották, a fenti foglalkozásokhoz köthető nevek pedig sorrendben Robson da Silva, Ray Stewart, Carl Lewis, Linford Christie, Calvin Smith, Ben Johnson, Desai Williams és Dennis Mitchell. Amikor kiváló kollégámnak, Méhes Gábornak meséltem, hogy erről írok, kapásból rávágta, hogy a finálé magyar nyelvű közvetítését szinte szó szerint vissza tudja mondani. Visszamondta. Amikor Gyulai Miklóssal, a magyar szövetség elnökével, az egykori remek sprinterrel (és nem mellesleg, szintén kollégával) beszéltem róla, annyit mondott, „Igen, azt apu közvetítette” (Gyulai István, a Magyar Televízió legendás kommentátora, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség későbbi főtitkára) aztán jött a „Johnson így, Lewis úgy”, meg a többi emlék. Az meg már sorsszerű, hogy utóbbi beszélgetésre éppen aközben került sor, hogy a 2023-as remélt budapesti atlétikai vb-re tervezett stadion doppingszobáit jelölték ki egy maketten.

Merthogy idővel kiderült, a szöuli parádéhoz az ugyanúgy hozzátartozott, mint Gyulai István hitetlenkedő szavai, midőn ő is látta, hogy a történelem során először négyen futottak 10 másodpercen belül egy százas döntőben. Ma már tudjuk, a nyolcból hatan így vagy úgy, de doppingügybe keveredtek, és ha a legszigorúbb elveket akkor következetesen alkalmazták volna, Calvin Smith aligha szociális munkásként dolgozna napjainkban, hanem még mindig simán leszedhetné az olimpiai aranya gyümölcseit. Az akkoriban döbbenetes, 9.79-es idővel győztes Ben Johnsont 55 órával a döntő után lekapcsolták, Carl Lewis nem is indulhatott volna az olimpián, mert háromszor megbukott előtte a válogatón, csak ezt az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága eltussolta (elsőre eltiltották, aztán felmentették, de ezt a bukását gyógynövény-kiegészítőkre fogó Lewis csak 2003-ban vallotta be!), Linford Christie a döntő után pszeudoefedrinnel bukott meg, de a NOB orvosi bizottsága felmentette, mert hitt neki, hogy ginseng teával, véletlenül került a szervezetébe tiltott szer. A célba éréskor ők voltak a dobogósok, ebből lett végül a ma is hivatalosnak tekinthető első három: Lewis, Christie, Smith.

Hogy önmagában Johnson lebukása mekkora esemény volt, annak érzékeltetésére, megemlíteném: a Reuters hírügynökség egy összefoglalójában azt írta, „...ez a nap változtatta meg az olimpiát és a sportot – örökre”. A kor két nagy hatalmú sportvezetője, Juan Antonio Samaranch, a NOB akkori elnöke és helyettese, Dick Pound alelnök pedig – utóbbi visszaemlékezése szerint – ezt a párbeszédet folytatta le:

„Dick, valami borzasztó történt.

Mi? Meghalt valaki?

Rosszabb. Ben Johnson mintája pozitív lett.”

A jamaicai születésű kanadaitól az aranyat elvették, három napon belül Kanada hőséből egy nemzet szégyene lett, Carl Lewis pedig „előadhatta” magát. Azt nem mondom, hogy gyerekként rokonszenvesnek találtam (de elismertem, ezt szeretném hangsúlyozni!), ám amit a döntővel kapcsolatban azóta olvastam, nem növelte a népszerűségét a szememben. Fenntartom, ha tudod, hogy hibáztál (még ha ez nem is derül ki!), nem állsz elő olyan hangzatos nyilatkozatokkal, hogy „...A régi westernekben van egy fekete és egy fehér kalapos srác. Úgy érzem magam, mint aki tisztán akar nyerni, így én vagyok a fehér kalapos srác, aki le akarja győzni ezt az ördögöt.”

Nekem sokkal szimpatikusabb a Smith által képviselt magatartásmodell. Nem szórta tele a sajtót hangzatos nyilatkozatokkal, és csak 2016-ban, bőven túl minden elévülési határon tárta a világ elé a történetét. „A sebességem legnagyobb részét Istentől kaptam. A többi kemény munka eredménye. Bármi is történt, tudtam, a jó utat választottam. Nekem kellett volna megnyernem az aranyat. Tízéves pályafutásom utolsó öt évében megtagadták tőlem, hogy megmutassam, én vagyok a leggyorsabb tiszta futó. Tudtam, hogy olyanokkal kell versenyeznem, akik tiltott szereken élnek. Ha benne vagy egy sportágban és még versenyzel is, tudod, mi zajlik benne. Tudtuk, ki csal és ki nem. Mit lehet ilyenkor tenni? Sok esetben a sportot a sportolók árulják el, akik tiltott szereket szednek. Ben esete volt a sportban zajló események prototípusa” – írta Smith az „Aranynak kellett volna lennie – megszólal a csendes futó” című életrajzában.

Visszavonulása után nem volt csillogó karrierje (nem is olyan rég Tampában dolgozott szociális munkásként), a szöuli futók közül messze nem róla szól a legtöbb hír (a Google egy másodperc alatt Johnson nevére 2490000 találatot adott ki, Carl Lewiséra 1420000-et, az övére pedig 292 ezret), viszont meggyőződésem, mindenki közül neki a legkiegyensúlyozottabb a családi élete és ő tud a legnyugodtabban a tükörbe nézni. Az utóbbi kategóriában csak azért nem hirdetek versenyt közte és Robson da Silva között, mert a brazil elismerte, élete első nagy versenyeit nem a pályán vívta, hanem az otthoni szegénynegyedben, az őt üldöző rendőrökkel…

Ha már Smith családját említettem: fiából, Calvin Jr.-ból szintén futó lett, háromszor nyert fedett pályás világbajnoki címet az amerikai 4x400-as váltó tagjaként. Egyszer megkérdezték tőle, mi a véleménye a Szöulban történtekről, illetve, hogy nem jelent-e terhet neki az édesapja, a klasszikus táv egykori világcsúcstartójának a neve: „Még ma is rosszul érzem magam amiatt, hogy édesapám nem kapta meg az esélyt arra, hogy felálljon a dobogóra és átvegye az érmét. Mert az a nagy dolog, ha a közönség előtt veheted át az érmed. Ő volt generációja legjobb tiszta futója. Jó érzés, hogy az apám nevét viselhetem, mert őt mindenki látta futni, de ha nem, akkor is biztosan hallott róla. Néha, amikor a pályára szólítanak, a műsorközlő bemondja, hogy én vagyok az egykori százas világcsúcstartó fia. Büszkévé tesz, és emiatt sem vagyok hajlandó megválni a nevemtől.”

Ugyanakkor még mindig el tudom ismerni Ben Johnsont is. Nem állt be olcsó kifogások mögé, nem a ginsengben, a túl sok szexben (ez speciel Dennis Mitchell magyarázata volt, amikor tíz évvel később tesztoszteronnal megbukott) látta a pozitív minta okát, hanem magában. Megpróbálta, nem jött be, ma pedig már a koksz negatív hatásairól tart előadásokat. Rossz példát bőven látott, kezdve a Szöulban a nőknél a százat és a kétszázat az övéhez hasonló döbbenetes eredménnyel nyerő Florence Griffith-Joyner szakállasodásától és tíz évvel későbbi halálától a londoni olimpia 1500-as döntőjéig, amelynek első kilenc helyezettje közül hatan az idők során doppingbotrányba keveredtek. Big Bent semmiképpen sem felmentve, jelentős részben igazat kell adnom Werner Frankénak, a molekuláris biológia német professzorának, aki (annak tudatában, hogy például az akkori német pályakerékpáros csapat több tagja is „tele volt” azzal a szerrel, amellyel a kanadai – nem is szólva az NDK-s „atlétanőkről”) a százas döntővel kapcsolatban így fogalmazott: „Semmiképpen sem Ben Johnson ügye a sporttörténelem legnagyobb doppingesete. Csak azzá stilizálták.”