1155-ös trikó – Iglói-Nagy István publicisztikája

Amikor felszálltam a Tokió felé induló repülőre, Mihail Gorbacsov éppen házi őrizetben volt, a tv-képernyőn egy oroszul beszélő (számomra) ismeretlen szürke öltönyös pedig arról győzködte a világot, de vélhetően mindenekelőtt a Szovjetunió polgárait, hogy társaival éppen egy nemzeti katasztrófa elhárításával vannak elfoglalva, nincs itt szó semmilyen államcsínyről, aggodalomra semmi ok. Lehet, hogy azok ott, a mikrofonok mögött nem aggódtak, de közben azért mégis volt ok egy kis riadalomra, hiszen Moszkva utcáin harckocsik vonultak fel, a helyszíni tudósítások egy lángoló kormányzati épületet mutogattak. Márpedig amikor Moszkvában harci helyzet van éles lövedékekkel, az sohasem megnyugtató.

A repülő pedig elindult kelet felé – a Szovjetunió fölött... És amikor hosszú órák múltán landoltunk a japán főváros repülőterén, az ottani képernyőkről már eltűntek a katasztrófaelhárítók, helyettük egy Borisz Jelcin nevű ember beszélt, többek között arról, hogy Gorbacsovot kiszabadították, mindenki nyugodjon meg, a szovjet élet megy tovább a maga megszokott útján, akkor éppen a peresztrojka és a glasznoszty jelszó szellemében.

1991 augusztusát írtuk, amikor úton Tokió felé, a rövidesen kezdődő atlétikai világbajnokság helyszínére, átrepültem egy meghiúsult szovjet puccs fölött. Egy Frankfurt–Tokió légi út alatt – rövid technikai pihenővel Szöulban – Moszkvában helyreállt a rend. Igaz, néhány hónappal később, decemberben a Szovjetunió romjain létrejött a Független Államok Közössége, de ez már egy másik fejezet. Ha „csak" ennyire emlékeznék 1991 augusztusának utolsó napjairól, már az is elég lenne, de békésebb körülmények között a japán fővárosban is történtek olyan események, amelyek méltán kerültek be a (sport)történelem-könyvek legszebb lapjaira.

Még fel sem ocsúdtam az átrepült puccs okozta döbbenetből, amikor elkezdődött az atlétikai vb, indulásként, augusztus 25-én minden idők legfantasztikusabb 100 méteres döntőjével. A fináléban Carl Lewis 9.86 másodperccel világcsúcsot futott, mögötte 9.88-cal honfitársa, Leroy Burrell is a régi rekordon belül ért célba – amit alig két hónapig 9.90-nel éppen ő tartott. Nem maradt érintetlen az Európa- és az Afrika-csúcs sem, s országos rekordok is megdőltek. Ámult a világ a hihetetlen előadás láttán.

És öt nap múltán következett a távolugrás, akkor már a leginkább politikafüggők sem a néhány nappal korábbi moszkvai történésekkel voltak elfoglalva. Vélhetően igen kevesen fogadtak volna nagy összegben, hogy a tokiói olimpiai stadionban bárki is túlugorja Bob Beamon 890 centis űrrekordját, de kevesen tettek volna arra is, hogy a 100 méteren már álomrajtot vevő, akkor távolugrásban már több mint 60 verseny óta veretlen Lewist le tudják győzni. Pedig ha erre a kettőre fogadtam volna... Nyerhettem volna egy rakás pénzt. Ez ugyan elmaradt, de életem talán legnagyobb sportélményével gazdagodtam.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy négy évvel korábban Rómában már tanúja lehettem Lewis 867 centis produkciójának, ami ugyan 23 centire volt Beamonnak a mexikóvárosi magaslaton elért csúcsától, de azért egy világbajnoki aranyat megért. Tokió, negyedik sorozat, csend és döbbenet... Carl Lewis ugrásánál 891 centi jelenik meg, de némi hátszeles segítséggel, tehát nem hitelesíthető a kísérlet. Ötödik sorozat, jön a másik amerikai, Mike Powell. És felrobban a stadion, az eredményjelző 895 centit mutat. Tévedés történt? Számítógépes hiba? Ekkorát nem lehet ugrani! A szél is a megengedett határon belül fújdogált. 1968, Bob Beamon óta ilyen messzire senki sem repült! Nem is gondolta senki komolyan, hogy ez a rekord valaha is megdőlhet. Lewis, csekélység, a japán éjszakában még produkált egy 887-et és egy 884-et, de a dicsőség Mike Powellé.

Majd' huszonhét év telt el azóta, érvényesen senki sem tudta még megközelíteni sem Powell tokiói ugrását (egyszer, 1994-ben még ő maga repült ekkorát, de a megengedettnél majdnem kétszer erősebb hátszéllel, s ugyancsak többlet fuvallat repítette 1995-ben 896 centire az olimpiai bajnok, négyszeres világbajnok kubai Ivan Pedrosót). A legendák, Mike Powell, Bob Beamon, Carl Lewis mellett a szovjet Robert Emmijan 886-os eredménnyel (1987-ben érte el) állnak egyébként az érvényes örökranglista élén.

A levegőben átvészelt szovjet operettpuccsot, a tokiói történéseket a múlt hétvégi stockholmi verseny juttatta eszembe. Egy kubai atléta, aki augusztusban lesz 20 esztendős, s legfeljebb az évkönyvekből, a korabeli beszámolókból, archív filmfelvételekből láthatta az 1991-es tokiói varázslatot, berepült a történelembe. Juan Miguel Echevarría – tehetségét az idei fedett pályás világbajnokságon megszerzett aranyérmével már megmutatta – a Gyémánt Liga-viadal 883 centiméteres eredményével majdnem az örökranglista 5. helyére ugrott. Egyetlen szépséghiba: a megengedett 2-es hátszél helyett 2.1-et mértek, azaz – ezért módfelett indokolt a majdnem szó használata – 0.1 fosztotta meg attól, hogy 12 centire megközelítse Powell mai napig hihetetlen eredményét. Nem csupán képletesen mondva, szinte túljutott a távolugrógödrön. A nemzetközi szövetség Gyémánt Liga- vagy World Challenge-sorozatába tartozó versenyek következő házigazdái kezdhetnek gondolkodni, miként toldhatnák meg néhány arasszal a homokos területet.

Egy mondás szerint a rekordok azért vannak, hogy időről időre megdöntsék őket. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy igen, ez igaz az atlétika szinte minden számára is, kivétel talán a férfi távolugrás. (Ezúttal tekintsünk el a sportág olyan erősen megkérdőjelezhető eredményeitől, mint például a női 800 méter, ahol 1983, azaz 35 év óta a csehszlovák Jarmila Kratochvílová nevéhez fűződik a világ legjobb teljesítménye, még csak esély sincs 1:53.28-as idejének közelébe jutni. Na ja, manapság már kifinomultabb módszerekkel vizsgálják a sportolókat, szerhasználat és nemi hovatartozás tekintetében is...) Bob Beamon csúcsa 23 évig élt, amikor elérte, minden körülmény optimális volt, magaslati levegő, éppen megfelelő erősségű hátszél. Teltek-múltak az évek, egyre kevesebben hittek benne, hogy megszülethet az az atléta, aki 895 centin túl ér talajt. Powell, ha akarta volna, pontosabban, ha szülei úgy akarják, már megcsodálhatta volna honfitársa bámulatos produkcióját, hiszen 1968-ban négyesztendős volt. Echevarría még nincs 20, tehát elméleti esélyes sem volt az 1998-ban napvilágot látott kubai tinédzsernek, hogy személyes élményként élhesse meg a Tokióban történteket.

Egészen a múlt heti stockholmi versenyig azt lehetett gondolni, hogy a beamoni 23 év utáni tokiói csoda már megismételhetetlen, mindörökké Powell marad a távolugrótrón tetején. De ekkor jött, mit jött, ugrott, repült az ifjú kubai, s máris óvatosabbak lettek a jóslatok, a fogadóirodák is mind kevesebbet fizetnének annak, aki nagy összeget tesz fel a világ első kilencméteres vagy a fölötti ugrására. Talán Powell király is megérezhetett valamit, mintha megmozdult volna alatta a trón. A hét elején ellátogatott ugyanis Ostravába, ahol a nagy hagyományú atlétikai viadal kísérő rendezvényén, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) vándorkiállításán elérzékenyülve vált meg az „USA 1155" rajtszámú trikótól. Attól a ruhadarabtól, amelyben átadta a múltnak Bob Beamon világrekordját. S hogy még pikánsabb legyen a történet: az ostravai Golden Spike-verseny leginkább várt sztárja nem más, mint Juan Miguel Echevarría volt. Az már tényleg a „nagy rendező" fantasztikus húzása lett volna, ha Powell és a legendás trikója jelenlétében megtörténik az ostravai csoda, vagyis Echevarría megdönti a megdönthetetlent. A váratlanul jött júniusi ősz, a hideg időjárás a cseh városban „beavatkozott", a kubai – igaz, élete legjobb hivatalos eredményével – „csak" 866 centivel nyert. De ha egyszer a körülmények is ideálisak lesznek...

Mike Powell korábban azt nyilatkozta, nem hiszi, hogy életében letaszítják őt a trónról. Manapság már óvatosabb, hiszen még csak 54 éves, és egészen jó egészségi állapotban van. Echevarría pedig még nincs húsz…