Üzenet Londonból – Csinta Samu publicisztikája

Nem tudom, mennyire hallatszott a tévében, de a stadionban nagyon. Eleinte nem is igen értettük, hogy mi van, tanácstalanul nézegettünk egymásra: mire fel fütyül ez a sok brit? Meg bizonyára mások is, de hát főleg a britek, akik feltalálták és elterjesztették a világon a fair play fogalmát és szellemét, akár a tejes tea fogyasztásának vitatható kultúráját. A fogalmi megjelölés mögötti tartalmat persze máshol is ismertük, de az annalesek már csak azok nevét őrzik, akik nevet adtak a gyermeknek.

Angliában azonban az ember fokozott érzékenységgel reagál, ha egy sportembert még teljesítménye előtt megbélyegeznek, nemkívánatosnak minősítenek. Justin Gatlin így járt az atlétikai világbajnokságon. Amint a hangosbemondó kiejtette a nevét, éktelen füttykoncert tört ki, s aki nem ismerte az amerikai eredménylistáját, ezúttal esélye sem volt megismerni, olyan vehemenciával nyomta el a decibeleket a nép hangja.

Persze ki ne ismerné Gatlint! A világ egyik leggyorsabb futója, egy évtizeden át Usain Bolt legnagyobb ellenfele – már amikor éppen „szabadlábon" volt. Mert az amerikai sprinter pályaívét két hajtűkanyar is ékteleníti: kétszer kapták doppinghasználaton, s ha az első botlást még szelíd büntetés is követte, a második már kőkemény szteroidbotránynak számított, ahhoz mérhető következményekkel.

Visszaesőként életfogytiglanit kapott, amit aztán nyolc év eltiltásra enyhítettek, ebből négyet le is töltött, állítólag azért csak annyit, mert hajlandó volt együttműködni az ellenőrző szervekkel. Nem tudhatjuk, hány tilosban járót füleltek le e vádalkunak köszönhetően, de biztosan jó szolgálatot tett az atlétika megtisztításáért dolgozó brigádnak. Azóta is itt jár közöttünk – nagyon ritkán még Boltot is legyőzte –, mosolytalan, kemény ember benyomását kelti, a vágtázók között nem ritka bohóckodásra sohasem adta a fejét. Hogy ilyennek szülte-e a kedves mama, vagy az idő faragta ilyenné, arról legfeljebb közvetlen környezete tudna hiteles információkkal szolgálni.

Londonban viszont rendesen kiverte a biztosítékot. Pedig a 100 méteres síkfutás előfutamai még nem is sejtették, hogy ő lesz az, aki nem teszi felhőtlenné Bolt búcsúját. Akkor már inkább honfitársa, a siheder Christian Coleman, aki nemrég robbant be az élvonalba. Egy fiatalnak mégiscsak jobban áll a robbanás, szólalt meg bennünk az előítéletes énünk, mint egy harmincas éveinek derekán járó veteránnak, aki a barikád valamennyi oldalán megfordult már. Nem beszélve arról, hogy a pokolból visszatérő ember mindig gyanús, már csak azért is, mert olyan dolgokat tapasztalhatott meg, amelyeket az esendő kíváncsi kisember legfeljebb szeretett volna megtapasztalni.

A füttykoncert Gatlin világbajnoki győzelme után sem látszott csillapodni, intenzitása talán csak az eredményhirdetésre hagyott kissé alább, aztán a váltódöntő során újra erősödött. Aligha lehetett egyetlen ember iránti ellenszenv jeleként értékelni. Amúgy is szeretünk abban a pózban tetszelegni, hogy történelmi pillanatok tanúi vagyunk, a londoni füttykórus pedig kimondottan annak tetszett. Az érdekek dirigálta, az emberi felháborodás spontaneitásában egyre kevésbé hívő világban egyszer csak több ezer ember adott hangot a véleményének: tűnjenek el az atlétikából az önszántukból besározódó emberek! S ez olyan álláspont, amellyel jó azonosulni, mert a tisztaság iránti vágy eredendő és örök igény, még ha menet közben csak kevesen is maradnak szobatiszták.

Az egyre több pénzt forgató atlétika valóban megjárta a maga árnyékos oldalát. A kétpólusú világrendszer idején a kommunista világ felsőbbrendűségének bizonyítékaként kezelt sport esetenként máig ható gyilkoló eszközökhöz fordult. Az akkoriban még csak szakállas nőkben, kétajtós szekrény méretek produkálásában megnyilvánuló doppingsegítség rengeteg fiatal sportoló egészségét rendítette meg, vagy ragadta el őket közülünk fájdalmasan korán. A későbbiekben a gladiátorteljesítmények előtt adózó emberi gyarlóság „indokolta" a versenyistállók mögött tevékenykedő boszorkánykonyhák létét. Színfalak mögötti suttogásokból értesülhettünk zárt körű edzőtáborokról, ahová a nagy sztárok elvonultak, hogy aztán a nagy világversenyeken elaléljunk a csillagok háborúja láttán. Sokáig ebben a bűvös spirálban szédelgett a világ atlétikája: az emberi teljesítőképesség határait feszegető eredmények, szponzorokat vonzó, pénzt hozó nagy egyéniségek, szinte megrendelésre szállított világcsúcsokkal vonzó szuperviadalok. Amelyek során nem utolsósorban az atléták is egyre jobban jártak anyagilag. Ben Johnson szöuli lebukása sokkal inkább árulkodott a körön kívüliség átkairól, mintsem az állapot tarthatatlanságáról. Elképesztő történetek keringtek a doppingvizsgálatok körüli nagyipari manipulációktól a különböző pisilési trükkökig terjedő szervezett, intézményesített csalásról.

Közben meg zajlott a nagy rabló–pandúr háború, amelyben a gyógyszergyártás, illetve gyógyszeres beavatkozások gyakorlata mindig lépésekkel előrébb tartott. Még az is lehet, hogy a kikísérletezett termékek, fedőszerek ma már az orvoslás megbecsült kellékei. Mert természetesen azt se gondolja senki, hogy a csúcsteljesítményekhez elengedhetetlen mennyiségű és intenzitású munka elvégzése elképzelhető tudományos hátterű táplálkozás és regeneráció nélkül. A lényeg a részletekben, a határok feszegetésében rejlik.

Gatlin kifütyülése valami olyasmit üzen, hogy elég volt. S ez az üzenet nem is a mának szól, sokkal inkább a múltnak és a jövőnek. Mindenekelőtt erkölcsi kérdést fogalmaz meg: a múlt csalóinak jelenléte a jövő hitelességét is megkérdőjelezi. A legendás brit futó, Sebastian Coe által elnökölt nemzetközi szövetség megtisztulást célzó törekvéseinek őszinteségében nincs okunk kételkedni. Főleg, hogy az elnök sem rejti véka alá: tisztában van az átmeneti periódus fonákságaival. Gatlin kapcsán úgy fogalmazott, hogy jogilag nincs mit kezdeni a helyzettel, hiszen az amerikai letöltötte a büntetését, azóta meg nem támadt kifogás ellene. Erkölcsileg azonban nincs rendben a dolog. Sokan a nagy nyilvános bűnbánásokban sem hisznek, de Gatlintől – vagy tanácsadóitól – még ennyire sem telt. Ő ugyanis csak odáig jutott el, hogy pályájával azt szándékozik példázni, hogy a legnehezebb helyzetből is van visszatérés. Ez idáig egyetlen bocsánatkérésre, megbánásra hajazó nyilatkozatra sem futotta a részéről.

A népi bölcsesség azt tartja, hogy a tolvaj egészen addig becsületes ember, amíg meg nem fogják. A megbotló számára második lehetőség biztosítása emberi, szinte keresztényi gesztus. A bizalmi tőke nagyjából ezen a ponton szokott elfogyni. A londoni Olimpiai Stadion közönsége erre a pontra juthatott el. S vele talán a világ is. Mert az ügy korántsem atlétikaspecifikus, viszont a világ egyik legtöbb tagszervezetét tömörítő sportág legnagyobb, hatalmas médianyilvánosságot kapó rendezvényén megfogalmazott kritika messzire hangozhat.

Mi, magyarok szép napokat éltünk Londonban. A súlylökő Márton Anita ezüstérme, a gátas Baji Balázs bronza örökké emlékezetessé teszi ezt a világbajnokságot. Őket évi tizenöt-húsz alkalommal, bejelentetlenül, a legkülönbözőbb időpontokban is meglátogatják a doppingellenőrző brigádok tagjai. Jegyzőkönyvek tanúskodnak róla, hogy tiszták, az eredményeik istenadta tehetség, rengeteg munka, edzői szakértelem, orvosi háttér koprodukciói. Ezért tudunk felhőtlenül örülni sikerüknek. Ezért alkalmasak ők arra, hogy példaképek legyenek, hogy sikereik nyomán szülők ezrei gyermekek tízezreit vigyék atletizálni.

London azt üzente, hogy csak tisztán szabad játszani. Lehet, hogy mégsem rohan vesztébe az emberiség?

Angliában azonban az ember fokozott érzékenységgel reagál, ha egy sportembert még teljesítménye előtt megbélyegeznek, nemkívánatosnak minősítenek. Justin Gatlin így járt az atlétikai világbajnokságon. Amint a hangosbemondó kiejtette a nevét, éktelen füttykoncert tört ki, s aki nem ismerte az amerikai eredménylistáját, ezúttal esélye sem volt megismerni, olyan vehemenciával nyomta el a decibeleket a nép hangja.

Persze ki ne ismerné Gatlint! A világ egyik leggyorsabb futója, egy évtizeden át Usain Bolt legnagyobb ellenfele – már amikor éppen „szabadlábon" volt. Mert az amerikai sprinter pályaívét két hajtűkanyar is ékteleníti: kétszer kapták doppinghasználaton, s ha az első botlást még szelíd büntetés is követte, a második már kőkemény szteroidbotránynak számított, ahhoz mérhető következményekkel.

Visszaesőként életfogytiglanit kapott, amit aztán nyolc év eltiltásra enyhítettek, ebből négyet le is töltött, állítólag azért csak annyit, mert hajlandó volt együttműködni az ellenőrző szervekkel. Nem tudhatjuk, hány tilosban járót füleltek le e vádalkunak köszönhetően, de biztosan jó szolgálatot tett az atlétika megtisztításáért dolgozó brigádnak. Azóta is itt jár közöttünk – nagyon ritkán még Boltot is legyőzte –, mosolytalan, kemény ember benyomását kelti, a vágtázók között nem ritka bohóckodásra sohasem adta a fejét. Hogy ilyennek szülte-e a kedves mama, vagy az idő faragta ilyenné, arról legfeljebb közvetlen környezete tudna hiteles információkkal szolgálni.

Londonban viszont rendesen kiverte a biztosítékot. Pedig a 100 méteres síkfutás előfutamai még nem is sejtették, hogy ő lesz az, aki nem teszi felhőtlenné Bolt búcsúját. Akkor már inkább honfitársa, a siheder Christian Coleman, aki nemrég robbant be az élvonalba. Egy fiatalnak mégiscsak jobban áll a robbanás, szólalt meg bennünk az előítéletes énünk, mint egy harmincas éveinek derekán járó veteránnak, aki a barikád valamennyi oldalán megfordult már. Nem beszélve arról, hogy a pokolból visszatérő ember mindig gyanús, már csak azért is, mert olyan dolgokat tapasztalhatott meg, amelyeket az esendő kíváncsi kisember legfeljebb szeretett volna megtapasztalni.

A füttykoncert Gatlin világbajnoki győzelme után sem látszott csillapodni, intenzitása talán csak az eredményhirdetésre hagyott kissé alább, aztán a váltódöntő során újra erősödött. Aligha lehetett egyetlen ember iránti ellenszenv jeleként értékelni. Amúgy is szeretünk abban a pózban tetszelegni, hogy történelmi pillanatok tanúi vagyunk, a londoni füttykórus pedig kimondottan annak tetszett. Az érdekek dirigálta, az emberi felháborodás spontaneitásában egyre kevésbé hívő világban egyszer csak több ezer ember adott hangot a véleményének: tűnjenek el az atlétikából az önszántukból besározódó emberek! S ez olyan álláspont, amellyel jó azonosulni, mert a tisztaság iránti vágy eredendő és örök igény, még ha menet közben csak kevesen is maradnak szobatiszták.

Az egyre több pénzt forgató atlétika valóban megjárta a maga árnyékos oldalát. A kétpólusú világrendszer idején a kommunista világ felsőbbrendűségének bizonyítékaként kezelt sport esetenként máig ható gyilkoló eszközökhöz fordult. Az akkoriban még csak szakállas nőkben, kétajtós szekrény méretek produkálásában megnyilvánuló doppingsegítség rengeteg fiatal sportoló egészségét rendítette meg, vagy ragadta el őket közülünk fájdalmasan korán. A későbbiekben a gladiátorteljesítmények előtt adózó emberi gyarlóság „indokolta" a versenyistállók mögött tevékenykedő boszorkánykonyhák létét. Színfalak mögötti suttogásokból értesülhettünk zárt körű edzőtáborokról, ahová a nagy sztárok elvonultak, hogy aztán a nagy világversenyeken elaléljunk a csillagok háborúja láttán. Sokáig ebben a bűvös spirálban szédelgett a világ atlétikája: az emberi teljesítőképesség határait feszegető eredmények, szponzorokat vonzó, pénzt hozó nagy egyéniségek, szinte megrendelésre szállított világcsúcsokkal vonzó szuperviadalok. Amelyek során nem utolsósorban az atléták is egyre jobban jártak anyagilag. Ben Johnson szöuli lebukása sokkal inkább árulkodott a körön kívüliség átkairól, mintsem az állapot tarthatatlanságáról. Elképesztő történetek keringtek a doppingvizsgálatok körüli nagyipari manipulációktól a különböző pisilési trükkökig terjedő szervezett, intézményesített csalásról.

Közben meg zajlott a nagy rabló–pandúr háború, amelyben a gyógyszergyártás, illetve gyógyszeres beavatkozások gyakorlata mindig lépésekkel előrébb tartott. Még az is lehet, hogy a kikísérletezett termékek, fedőszerek ma már az orvoslás megbecsült kellékei. Mert természetesen azt se gondolja senki, hogy a csúcsteljesítményekhez elengedhetetlen mennyiségű és intenzitású munka elvégzése elképzelhető tudományos hátterű táplálkozás és regeneráció nélkül. A lényeg a részletekben, a határok feszegetésében rejlik.

Gatlin kifütyülése valami olyasmit üzen, hogy elég volt. S ez az üzenet nem is a mának szól, sokkal inkább a múltnak és a jövőnek. Mindenekelőtt erkölcsi kérdést fogalmaz meg: a múlt csalóinak jelenléte a jövő hitelességét is megkérdőjelezi. A legendás brit futó, Sebastian Coe által elnökölt nemzetközi szövetség megtisztulást célzó törekvéseinek őszinteségében nincs okunk kételkedni. Főleg, hogy az elnök sem rejti véka alá: tisztában van az átmeneti periódus fonákságaival. Gatlin kapcsán úgy fogalmazott, hogy jogilag nincs mit kezdeni a helyzettel, hiszen az amerikai letöltötte a büntetését, azóta meg nem támadt kifogás ellene. Erkölcsileg azonban nincs rendben a dolog. Sokan a nagy nyilvános bűnbánásokban sem hisznek, de Gatlintől – vagy tanácsadóitól – még ennyire sem telt. Ő ugyanis csak odáig jutott el, hogy pályájával azt szándékozik példázni, hogy a legnehezebb helyzetből is van visszatérés. Ez idáig egyetlen bocsánatkérésre, megbánásra hajazó nyilatkozatra sem futotta a részéről.

A népi bölcsesség azt tartja, hogy a tolvaj egészen addig becsületes ember, amíg meg nem fogják. A megbotló számára második lehetőség biztosítása emberi, szinte keresztényi gesztus. A bizalmi tőke nagyjából ezen a ponton szokott elfogyni. A londoni Olimpiai Stadion közönsége erre a pontra juthatott el. S vele talán a világ is. Mert az ügy korántsem atlétikaspecifikus, viszont a világ egyik legtöbb tagszervezetét tömörítő sportág legnagyobb, hatalmas médianyilvánosságot kapó rendezvényén megfogalmazott kritika messzire hangozhat.

Mi, magyarok szép napokat éltünk Londonban. A súlylökő Márton Anita ezüstérme, a gátas Baji Balázs bronza örökké emlékezetessé teszi ezt a világbajnokságot. Őket évi tizenöt-húsz alkalommal, bejelentetlenül, a legkülönbözőbb időpontokban is meglátogatják a doppingellenőrző brigádok tagjai. Jegyzőkönyvek tanúskodnak róla, hogy tiszták, az eredményeik istenadta tehetség, rengeteg munka, edzői szakértelem, orvosi háttér koprodukciói. Ezért tudunk felhőtlenül örülni sikerüknek. Ezért alkalmasak ők arra, hogy példaképek legyenek, hogy sikereik nyomán szülők ezrei gyermekek tízezreit vigyék atletizálni.

London azt üzente, hogy csak tisztán szabad játszani. Lehet, hogy mégsem rohan vesztébe az emberiség?