Bolt-zárás – Csinta Samu publicisztikája

Ez a nyár már csak ilyen. Ki sem szuszogtuk igazán magunkból a vizes világbajnokság minden izgalmát, beteljesülését és csalódásait, nemzetépítő közös élményeit, Londonban ma elkezdődik az atlétikai világbajnokság. Az év egyik legnagyobb tömegeket megmozgató sporteseményéről van szó, nemcsak azért, mert a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, az IAAF büszkélkedhet az egyik legtöbb (214) tagszövetséggel. Legalább olyan mértékben azért is, mert a sportág a legtermészetesebb mozgásformák – futás, ugrás, dobás – megjelenítője. Azaz némi túlzással mindössze egy pár cipő kell hozzá – egyeseknek az sem... –, s már indulhat is a viadal.

Amit az angol fővárosban látunk majd, az persze a legősibb sportági vetélkedés erősen módosított változata. Az atlétika ugyanis az idők során a legjobban fizető egyéni sportággá nőtte ki magát, és ez egyszerre vált hasznára, illetve kárára. Mert a kihívás, a dicsőség önmagában is hordozhatja a személyiségtorzulás veszélyét, ám ha ez nem aprópénzre váltható dimenziókat is kínál, akkor nemcsak remek sportolónak, kivételes emberi alkatnak is kell lennie annak, aki képes talpon maradni a csábítások örvényében. A szirének kórusa „kultúrtörténetének” ábrázolása azonban egészen más téma – erről esetleg majd egy másik alkalommal.

Most ugyanis ünnepre készül az atlétika megtisztulást hirdető, abban reménykedő világa. A sportok királynője – hogy legalább egyszer a gömbölyűre csiszolt újságírói közhellyel is éljek. A bukás különösebb kockázata nélkül megígérhetem, hogy remek versenyek, az emberi teljesítőképesség határait feszegető teljesítmények tanúi leszünk – talán még magyar sikernek is tapsolhatunk.

Sok embertől hallottam, hogy egy nagy atlétikai viadal forgatagának átlátása reménytelen vállalkozás a helyszínen szemlélődő számára. Hiszen esetenként négy-öt szám küzdelmei is zajlanak egyazon időben, itt is, ott is feldübörög az ugrókat segíteni szándékozó ritmusgeneráló vastaps – megsúgom: a versenyzők többsége utálja –, a gyanútlan ember pedig elveszetten forgatja a fejét: miről maradt le már megint? A tv-közvetítés segít a fókuszálásban, viszont kiemeli a nézőt a varázslatos kavalkádból, amely magával ragad, hosszú órákra megemeli a pulzusszámot, a legvégén pedig fájdalmas ürességbe taszít, amelyet csak annak tudata segít elviselni, hogy „jövőre újra, veled, ugyanitt”.

Londonban valamiféle szomorkás érzés is körbelengi majd az atlétika ünnepét. Szombaton áll ugyanis rajthoz az az ember, aki az elmúlt tíz esztendőben nemcsak meghatározta, egyenesen újrafogalmazta a vágtázás „paragrafusait", új körvonalat adott a földkerekség leggyorsabb embere fogalmának.

Usain Bolt elköszön.

Most nyilván mondhatnánk, hogy persze-persze, lesz majd az a rajtpénz, amelyért jó néhányszor ad még egy utolsó utáni „búcsúkoncertet". Tizenkilencre lapot kérve: nem lesz. Nem ismerem ugyan a jamaicai szupersztár tanácsadóit, de az a gondos tudatosság, amellyel az utóbbi években megtervezték a fellépéseit, arra utal, immár végérvényesen a bankszámla hizlalásának szempontja elé pozicionálta magát az imázsépítés, a fokozatos kifele araszolás csak kevesek által ismert tudománya. Többek között ezáltal leszünk képesek elengedni őt valamiféle nosztalgikus sajgással, valahogy úgy, ahogy egy szerettünket, akinek további sorsáról gondoskodtunk, éljen hát boldogan.

Alig nyolc éve, egy augusztusi estén Berlinben, a vb-n egyszer csak felcsendült a boldog születésnapot kívánó dalocska világszerte ismert változata. Ott ültem az Olimpiai Stadion lelátóján, eksztázisban Bolt kétszázon repesztett 19.19 másodperces világcsúcsa után, és arra gondoltam, mennyire kedves a szervezők részéről, hogy ilyen körülmények között is számon tartják a születésnapomat. Persze csak egyetlen pillanatra estem a hiúság bűnébe, az élet közben megállt a stadionban, mindenki az orbitális, az elképzelhetetlen, a felülmúlhatatlan, az emberfeletti Boltot ünnepelte (másnap lett 23 éves), aki azzal a bohókás, kicsit infantilis gesztusrendszerével, örök márkavédjegyévé váló nyilazással-villámlással pózolt, ünnepelt, és a végletekig meghatódott ennyi szeretet láttán.

Négy nappal korábban egyszer már a fejéhez kapott a világ: futhat ember ilyen gyorsan? Közvetlenül azután, hogy Bolt 9.58 másodperc alatt ért célba a 100 méteres síkfutás döntőjében. A finálé némi késéssel kezdődött, mivel a női hétpróbázók hosszasan ünnepeltették magukat a közönséggel. A hangosbemondó többször is felszólította a fényképezkedő hölgyeket, álljanak már le, miután a sprinterek méltatlankodni kezdtek, mi több, a hivatalos bemutatásnál az amerikai Darvis Patton karóráját mutogatva jelezte a világnak, hogy ők itt semmibe vannak véve. Így aztán a hétpróbázók a súlylökésdöntőjének résztvevőivel együtt engedelmes kislányokként leültek a padra, hogy

21 óra 45 perc 2 másodperckor 0.9 méteres hátszéllel elrajtolhasson a világ akkori nyolc leggyorsabb embere. Nagyon szűk tíz másodperc múlva pedig Bolt besuhant a célba, és sokáig maga sem hitt a szemének. De sokáig az atlétikai világtörténelem második helyére lépő amerikai Tyson Gay sem bírt megnyugodni, gesztikulálása azt üzente: nem igaz, hogy itt 9.71-gyel sem lehet világbajnoki aranyat nyerni! A biomechanikai elemzés szerint Bolt 60 és 80 méter között verte meg Gayt, e húsz méter alatt nőtt csaknem két tizedre a kettejük közötti távolság. Miközben a visszajátszásokon mindössze annyit lehetett látni, hogy Gay és Powell szinte felszántja erőlködésében a kék tartánt, Bolt pedig szárnyal, laza izmai működését szinte nem is látni.

Hogy miért éppen London? Kétségtelen, hogy az angol fővárosban rendezett olimpia Bolt egyik legnagyobb diadalát hozta, a kellemes emlékek színhelyére pedig mindig kellemes visszatérni. Talán benne van Germaine Mason emléke is, akivel 2002-ben a hazai pályán, Kingstonban rendezett ifjúsági világbajnokság királyszámát, a 100 méteres síkfutást Bolt 15 évesen nyerte meg, míg barátja, Mason bronzérmet szerzett magasugrásban. A kapcsolat azon sem bicsaklott meg, hogy brit állampolgár édesapja jogán Mason később a brit színeket választotta, őket valóban csak a halál választotta el. Bolt ott volt a végzetes motorbalesetet követő gyászszertartáson, sötét szemüvege alól patakzottak a könnyek, hazatérése után pedig hetekig az atlétikai pálya közelébe sem ment. Aztán ment, s bár egyelőre nincs az idei világranglista első tíz helyezettje között, talán még az ellenfelei is azért szurkolnak, hogy emlékezetesre sikerüljön a búcsú.

Ha rám néznek, biztosan nem hiszik el, de boldogult fiatalkoromban jómagam is tizenegy másodperc alatt futottam a 100 métert. Aztán nem nőttem meg eléggé, és a világ összeomlása után más értelmet igyekeztem találni az életemnek. Akkor, Berlinben késő este, a díszletmunkások jóindulatából lementem a küzdőtérre, lehúztam a cipőmet, és mezítláb futottam egy százast rajtgépből indulva, ahogy illik.

London is ilyen lesz, még ha érdemes is előkészítenünk egy zsebkendőt Bolt utolsó futására. Az atlétika örök és felülmúlhatatlan marad. Nem utolsósorban azért, mert ez a sportág a legtermészetesebb mozgásformák – futás, ugrás, dobás – megjelenítője.

Gyermeki álmaink legvalószínűbbnek tetsző megtestesítője.

Szeretni kell, ennyi az egész.