A lovag halálára – N. Pál József publicisztikája

Szerethetett Isten, hisz az első, „rendes” pályán esett gól, amit láttam nyolc és fél évesen, Bene Ferenc braziloknak lőtt ikonikus találata volt 1966. július 15-én, rögvest a mérkőzés elején. Hogy Albert, Farkas, Mészöly vagy az ő lénye már aznap rögzült-e bennem, nem tudom – jó évig nem nézhettem újabb „igazi” meccset –, ám azt igen, hogy az első – nem magyar – futballista neve még ugyanezen a nyáron a fülemben maradt, „duplán” alighanem. A július 30-án játszott vb-döntőt látva – a labdarúgást nem ismerve! – nem értettem, miért nem a magyar az egyik csapat a pályán, ezért (mert a brazilok ellen mi voltunk hasonló szerelésben?), a sötét felsőben játszó angolokért szorítottam. Így tett a füstös kultúrházi szoba nagy része is, s a „bobicsálton”, „dzsekicsálton” (meg a „bobimúr”?) szavakat (neveket) hallottam gyakran emlegetni emlékem szerint.
Szerethetett Isten, hisz az első, „rendes” pályán esett gól, amit láttam nyolc és fél évesen, Bene Ferenc braziloknak lőtt ikonikus találata volt 1966. július 15-én, rögvest a mérkőzés elején. Hogy Albert, Farkas, Mészöly vagy az ő lénye már aznap rögzült-e bennem, nem tudom – jó évig nem nézhettem újabb „igazi” meccset –, ám azt igen, hogy az első – nem magyar – futballista neve még ugyanezen a nyáron a fülemben maradt, „duplán” alighanem. A július 30-án játszott vb-döntőt látva – a labdarúgást nem ismerve! – nem értettem, miért nem a magyar az egyik csapat a pályán, ezért (mert a brazilok ellen mi voltunk hasonló szerelésben?), a sötét felsőben játszó angolokért szorítottam. Így tett a füstös kultúrházi szoba nagy része is, s a „bobicsálton”, „dzsekicsálton” (meg a „bobimúr”?) szavakat (neveket) hallottam gyakran emlegetni emlékem szerint.

Erős esztendő múltán – nagyobb faluba, tájékozott cimborák közé kerülve – végképp elkapott a futballszerelem, s alakot öltöttek ezek a bűvösen fura szavak (nevek) bennem is. Látni legföljebb újságban láttam őket néha, 1969–70-ig biztosan, de társaim és az idősebbek róluk (meg a Pelé nevű mitikus brazilról) beszéltek, okoskodtak állandóan, muszáj volt hinnem, hogy ők a legjobb „külföldi” futballisták tehát. (A „külföldit” azért mondom, mert úgy 1968–69-ig aktív magyarokat is odaképzeltünk a legnagyobbak közé.) S volt egy akkor szembeszökővé válni kezdő véleményalakító jelenség is ehhez. Terjedt a televízió, még keveset, de egyre több külföldi meccset, eseményt nézhettünk a csodadoboznak köszönhetően, így a távoli mintákhoz (klubokhoz, játékosokhoz) vonzódás – mára uralkodó – esélye is szaporodott, globálisabbá nőtt a sztárvilág, épp akkor – s ez fontos! –, midőn a mi futballunk látszóan kezdett hanyatlani, s a lemaradás okát a honi „szakma” és környéke a fizikai erő fogyatékosságában látta elsősorban, mondván: a „magyaros technika” már nem elég. Ekkor kezdtünk „felzárkózóvá” lenni szemléletünkben is, s mivel a '66-os vb-t Anglia, a legrangosabb kupát (BEK) meg brit csapat (Celtic '67, Manchester United '68) nyerte meg kétszer egymás után – sőt a VVK két döntőjét ('68 Ferencváros, '69 Újpesti Dózsa) is angol klubbal szemben veszítettük el –, az erőre, állóképességre, a küzdelemre, a „hajtásra” épülő szigetországi játék lett a példa, a hivatkozási alap, meg a csodálat tárgya – akár az angol beatzene? – törvényszerűen. Bobby Charlton, Jackie Charlton (és mások) nevét minden ifjú fújta, fújtam én is, ha játszani nemigen láttam-láthattuk őket, akkor is. Bobby Charltonnak lenni, angolnak lenni és nagyon jónak lenni egyet jelentett a képzeletünkben alighanem.

S ennek az ábrándozási, „értékválasztási” folyamnak a korán gyérülő hajú, azonnal „azonosítható”, elég sok gólt szerző, a győzelemmel összefonódó nevű csatár lett a legfontosabb előhívója talán. (Meg George Best, az „ötödik beatle” esetleg, de hát őt se nagyon láttuk játszani, ráadásul nem volt az angol válogatotthoz köthető.)

A Bajnokcsapatok Európa-kupája '68-as döntőjét – nem volt tévénk, s az utcában se talán – sámlin állva hallgattam az előző héten beszerelt néprádión. Először láthattam volna Bobbyt s Bestet is, ám nekem a hang is elég volt a teljesség élményéhez akkor. Szepesi volt-e a „beszélő”, nem tudom, ám a hosszabbítás hangulata, ahogy a Manchester United percek alatt rúgott hármat a Benficának (így lett 4:1 a vége), máig bennem él, vagy szeretném hinni, hogy él. Az utolsó gólé főleg, amelyet Bobby lőtt a kapuba (azóta láttam persze), s amellyel a kupa sorsa is eldőlt végérvényesen. Először nyert a Manchester United BEK-et, sőt, először e trófeát angol klub egyáltalán, s Charlton kettőt vágott a négyből. S bár nem láttam, tudtam (mondta a szpíker), hogy ő vette át csapatkapitányként a serleget, s ezért is őt kellett a legjobbnak tudnom, képzelnem tehát.

A '70-es vb-n végre képernyőn láttam őt, a brazilok elleni csoportmeccsen (0–1) és az NSZK-val vívott negyeddöntőn (2–3) biztosan. Harmincharmadik évét taposta, hol le-, hol becserélték, az angolok mind a négy mérkőzésén pályára lépett, de gólig nem jutott el, csapata kiesett – a németek elleni százhúsz perces vb-döntős „visszavágót” 2–0-s előnyről veszítették el –, s mi tagadás, engem a brazilok játéka bűvölt el inkább akkorra már. Nem játszott a nemzeti csapatban többet (106 mérkőzésen szerzett 49 gólja 2015-ig volt angol rekord), visszavonulása után a válogatott visszaesett, a '74-es és a '78-as vb-re sem jutott ki, s nem is nyert semmit ötvenhét év óta már. Klubjának, a Manchester Unitednek sem jutott nemzetközi siker majd' húsz esztendeig ('91-ben a KEK-ben győzött), Bobby Charltont semmi és senki nem homályosíthatta el, sőt, neve időben távolodva egyre fényesedett. Eleven legendaként élt köztünk fél évszázadig, oly tisztelet, mint őt, igen keveseket vett körül, s most, hogy odaátra költözött, kimondatott: minden idők legnagyobb angol labdarúgója ment el. Szívemből szólt, aki így fogalmazott, ám az 1998-as „az évszázad angol játékosa” szavazást valóban megnyerte Stanley Matthews és Bobby Moore előtt!

Hiszem: nem azért, mert világbajnokságot, BEK-et nyert, s mert volt '66-ban Aranylabdája is. Még csak nem is sportszerűsége (kétszer figyelmeztette a bíró – sárga lapot kapott volna, ha lett volna sárga lap –, ebből egyszer a megvadultan rugdosó argentinok ellen a '66-os vb negyeddöntőjén), megtestesült, lovagi címmel elismert úriembersége a titok nyitja tán, hanem egy olyan (futball)történeti sűrítmény, ami rég nem létezik, de Bobby Charlton most tovatűnt földi lénye és élő emlékezete bizonyíthatja, hogy létezett. Mindaz, amire – a játék születéséről, elterjesztéséről, átörökléséről, tradíciójáról, formáiról gondolkodva – mint angol hagyatékra tekint a világ, az hitem szerint az ő lényében, játékában és pályafutásában testesült meg leginkább tökéletesen, s jutott el lehetséges végpontjához talán, miközben az általa mutatott játék úgy volt karakteresen angol, hogy nem is volt már „angol” igazán. Lezárta, beteljesítette, s az eredetileg – nálunk is a 19–20. század fordulóján – angol játéknak nevezett csodát ki is „nyitotta” egyben.

A fölvételeket nézem. Állítom – nekem! – szebb az a játék, mint amit a mai „topőrület” erődemonstrációi során láthatok. Tisztábbak, látványosabbak, szemet gyönyörködtetőbbek a cselek, a lövések, a mozdulatok, az akciók. Igaz, minden lassabban, „szellősebben” történik, mondhatnám, van idő, tér szebbnek, látványosabbnak lenni, van mindaz, amit a múló idő parancsa fölfalt könyörtelenül. Káprázatos rúgótechnikát látok, hatalmas „dugókat”, jobbal is, ballal is, elegánsan lendületes – a legjobb Albertéra emlékeztető – labdavezetést, tért ölelő átadásokat, néhány felhőfejest, finom mozdulatokat, könnyedséget és erőt, egy alakot, aki egyszerre indít, szervez, irányít, s ha kell, fölteszi a pontot az i-re is. Íme „a” futballjátékos!

S egyszer csak bevillan valami. Hidegkuti Nándor alakja ama mérkőzésről, amelyet a tizenhat éves Bobby gyerek is láthatott, midőn a manchesteri gárda ifjú reménysége volt néhány hónapja már. Igen, arról a meccsről van szó, amely az angol felsőbbrendű tudatot másfél óra alatt összetörte, ám amely nélkül nem lett volna ébredés, megújulás, világbajnoki cím sem tizenhárom év után, s ebben minden angol szakember és futballhistorikus egyetért. Mondom, nézem a képeket és ámulok. A mozdulatok energikusabbak, mint másfél évtizeddel azelőtt, az iram meg persze nagyobb, de hogy milyen bázison, milyen tapasztalatokon újult meg az angol futball e bányászgyerek tehetségének, tanulékonyságának, emberségének, játékszeretetének – és mások szorgalmának – köszönhetően is, csak az nem látja, aki nem akarja látni ezután.

Igen, emberséget is mondok, mert a legdöbbenetesebb az a film nekem, amely a pályafutását idézi a gyermekkorától – fura, de a mama tanította a játékra őt! – a visszavonulásáig. Egy embert látok, aki az 1958. február 6-i repülőgép-katasztrófáról (huszonhárman – nyolc ifjú játékos is – haltak meg, s a roncsok közül egy csapattársa húzta ki őt) évtizedek múltán is elszorult torokkal és fátyolos szemmel beszél. Mondják: megváltozott akkor. Tudta: csak a társaiért, a csapatáért, a hazájáért való, híven odaadó játék adhatja meg neki az élethez való jogot ezután. Sir Robert Charlton, Bobby a játék szerelmeseinek, adódat leróttad. Béke legyen veled!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!