Futballnépek olvasztótégelye – a játékpercek közel kétharmada külföldinek jut a PL-ben

 

„Az egyébként rendkívül sikeres horvátok, belgák vagy portugálok csak álmodhatnak arról, hogy a világ egyik legjobb bajnokságában a játékidő 37 százalékát a futballistáik kapják” – adott új szempontot Simon Kuper újságíró a Financial Times hasábjain a vitához, amely a Premier League „elkülföldiesedésének” angol futballra gyakorolt hatásáról folyik, immár három évtizede. A kilencvenes évek kezdetétől újra és újra felbukkanó érv ugyanis, különösen az angol válogatott kudarcai idején, hogy a bajnokságot megszálló nemzetközi állomány visszafogja az angol labdarúgás természetes és hagyományos erejét.

„Kockázatot rejt magában, ha túl sok külföldi futballista érkezik Angliába, visszavetheti a válogatott teljesítményét, ha már eddig meg nem történt” – nyilatkozta Steven Gerrard 2007-ben, miután az angol válogatott a selejtezősorozat végén lemaradt a következő évi Európa-bajnokságról. Ha a cikk melletti statisztikára pillantunk, láthatjuk, a 2007–2008-as Premier League-idényben játékperc alapján 35 százalékos volt az angol futballisták szerepe. Ha ezután megnézzük az angol válogatott Európa-bajnoki ezüstéremmel végződő 2020–2021-es idényének statisztikáját, 37 százalékot látunk, nagyságrendileg ugyanannyit. Noha az arányt sok helybeli kevésnek érzi, elgondolkodtató Kuper észrevétele, amely szerint valójában rendkívüli kiváltság, hogy a világ legerősebb bajnokságában a játékpercek több mint egyharmada az angoloknak jut. A logika alapján az már külön szerencséjük, hogy a szóban forgó bajnokság éppen náluk, Angliában zajlik.

Nemzeti bajnokságnak nevezni a Premier League-et jó ideje kissé anakronisztikus. A Bosman-szabály 1995-ös elfogadása itt is tágra nyitotta a kaput az európai munkavállalók előtt, és az 1998–1999-es idényben megtörtént az áttörés, a ligában akkor már többet (52.5 százalék) játszottak külföldiek, mint angolok. A csúcsot ilyen szempontból a 2015–2016-os idény hozta (70.9 százalék), viszont az utóbbi években némi visszarendeződés figyelhető meg, 2021-re újra akkora szerep jutott az angol labdarúgóknak, mint 2009-ben. Ennek magyarázata részben a Premier League saját nevelésű játékosokat segítő szabályzata, amely alapján a klubok 25 tagú keretében legalább nyolc olyan futballistának kell szerepelnie, aki 21 éves kora előtt három évig az Angol Labdarúgó-szövetséghez tartozó klubnál állt alkalmazásban.

Az egyensúlyt érdemes őrizni, azonban sportközgazdászok egybehangzó megfigyelése szerint a Premier League vonzerejét részben éppen a nemzetközisége adja. A világ különböző tájairól érkező labdarúgók adnak egyfajta stílusbeli sokszínűséget, más-más futballkultúrát, neveltetést, gondolkodásmódot képviselnek, ezek egyvelege pedig ösztönző hatással van a liga fejlődésére. Az igazolásoknál persze nyilvánvaló szerepet játszanak a marketingszempontok is. Pak Dzsi Szung 2005-ös Manchester Unitedhez szerződése megnyitotta a klubnak a dél-koreai piacot, ahogyan – manchesteri példánál maradva – Kagava Sindzsi 2012-es átigazolásával a potenciális japán rajongókat is „célozták”. Hogy mennyit jelent egy ilyen húzás, személyes kolozsvári emlékemmel is alátámaszthatom: 2012 októberében a CFR–Manchester United (1–2) BL-csoportmérkőzésre körülbelül tizenöt japán újságíró utazott az erdélyi városba, hogy aztán csalódottan vegye tudomásul Sir Alex Ferguson menedzser döntését, aki aznap egy percre sem állította be Kagavát. Nem mellesleg eddig az angol csúcsliga globalizálódását tíz magyar labdarúgó saját történetével igazolhatja: Bogdán Ádám, Buzsáky Ákos, Fülöp Márton, Gera Zoltán, Halmosi Péter, Király Gábor, Kozma István, Kurucz Péter, Priskin Tamás és Torghelle Sándor.

(A következő részben: A PL varázsa)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 12-i lapszámában jelent meg.)