Egy német a Beatles városában – Thury Gábor publicisztikája

Legutóbb részben a hiány, részben a futball globalizációjából fakadó honi szurkolói érzésekről írtam. Röviden kifejtve az volt a mondanivaló, hogy a magyar futball jelenlegi színvonala abba az irányba „tolja" a sportágat kedvelőket, hogy külföldi csapatoknak szurkoljanak, az ott játszó klasszisokért rajongjanak. A „muszájkedvencek" persze remek labdarúgók, Cristiano Ronaldo a Juventus ellen szerzett ollózásos gólja még akkor is maximális elismerést érdemel, ha a mozdulatot nem ő találta fel. Hazai pályákon a portugál zsenit jóval megelőzően Kocsis Sándor és Varga Zoltán számos alkalommal lőtt gólt hasonló módon. Ezt a mai fiatalok talán nem is tudják, azt talán még igen, hogy Kocsis az Aranycsapat játékosa volt. De Varga Zoltán, a Fradi egykori ugyancsak jobbösszekötője lassan a feledés homályába vész, keveseknek jut eszébe, hogy tegnap volt éppen nyolc éve, hogy nincs már köztünk.

Visszakanyarodva azonban az eredeti témához: arról nem tehet a magyar szurkoló, hogy kedvenc sportága honi színvonalesése miatt nem lobog benne a vágy, hogy hazai egyesületekkel, futballistákkal azonosuljon. A labdarúgásnak ugyan van kohéziós ereje, de a valahová tartozás vágya, mi több, igénye a külföldi együttesekben testesül meg azon egyszerű oknál fogva, hogy a kollektív azonosulás élménye élvezhetőbb az itthoninál nívósabb bajnokság élcsapataival. Manapság nem úgy lehet a labdarúgást megszeretni, ahogyan az normális lenne, hogy vannak magyar kedvenc klubok és játékosok, amelyekhez, akikhez vagy valamilyen hagyomány (például tradíció) vagy más lokális kötődés okán lehetne tartozni, hanem úgy, hogy a televízió elhozza a nemzetközi futballt a lakásunkba – más kérdés, hogy rögtön kiderül, az egyik sportág neve futball, a másiké foci...

Ám a lényeg, hogy a sportág iránt érdeklődők kreálnak maguknak kedvenceket – pontosabban nem is kell kreálni, mert adják magukat, ahogyan a topklubok is, amelyek a világ minden tájáról beszippantják a maguk szurkolóit. Az, hogy aztán az azonosulási szándék pusztán abból fakad, tetszik-e egy-egy csapat játéka vagy éppen találunk magyar gyökereket, már édes mindegy. A Bajnokok Ligája jelenlegi negyeddöntőjének mezőnyében a Barcelona Kubala László, Kocsis és Czibor Zoltán, a Real Madrid Puskás Ferenc miatt teljesen érhető csapatválasztás lenne. A Bayern Münchennel több mint hatvan éve Német Kupa-győztes kapus Fazekas Árpád vagy az eredményes edző, Csernai Pál, illetve Lóránt Gyula jelentheti a magyar szálat, a Juventusnál már nagyon kell kutatni az emlékezetben, de a szintén tréner Károly Jenő vagy éppen Hirzer Ferenc, továbbá Viola József a vájt fülű futballrajongóknak beugrik. A Roma leghíresebb magyarja a karakteres edző hírében álló Schaffer Alfréd is a második világháború előtt ült a híres klub kispadján, tehát emlékét nem könnyű felidézni. A Sevilla – és kevésbé a Barcelona – kapcsán az Egyesült Államokban élő 80 éves Szalay Tibor említhető, ám a Manchester City és a Liverpool esetében nem tudunk olyan magyar szálat felgombolyítani, ami miatt okvetlenül e két utóbbi együttessel szimpatizálnánk. Noha a Liverpool esetében is lenne magyar kapcsolat az angol csapatban játszó Kozma István személyében, mégis – ha már választani kell – nekem a Liverpool nem miatta a legszimpatikusabb, s remélem, ezzel nem bántom meg az egykori középpályást.

Magyar szál a Ferencváros, a legnépszerűbb magyar együttes a hatvanas és a hetvenes években is elhozta Budapestre a „vörösöket". Tizenkét éves voltam, amikor a Vásárvárosok Kupájában (VVK) – az Európa-liga lánykori neve – a Fradit a 16 között a Liverpoollal sorsolták össze. Egy évvel voltunk az angliai világbajnokság után, így azért „kötelező" volt tudni, hogy az esemény esztendejében a Pool nyerte az angol bajnokságot. Ám egy magyar kölök nem az ellenfél miatt járt akkoriban a Fradi meccseire, amelyeket a Népstadionban játszottak, mert a zöld-fehérek arénáját éppen építgették. A kupasorozatban az Arges Pitesti (4:0) és a Zaragoza (3:0) elleni visszavágók élményt jelentettek, a mai napig nem felejtem, a spanyolok ellen a köd miatt félbeszakadt meccset másnap kellett lejátszani, kora délután iskola- és munkaidőben is több mint 50 ezren voltunk a lelátón. Aztán jött a Liverpool, és egy tipikusan novemberi, mit ne mondjak, angolos időben, hóval, esővel, csontig ázva örültünk az 1:0-s (gól: Katona Sándor) győzelemnek. Akkoriban persze még internet nem lévén, nem volt egyszerű kiböngészni, mit is jelent az ellenfél „Sose maradsz egyedül" szlogenje, meg ki is az a Bill Shankly vagy a játékosok közül Ian Callaghan, Roger Hunt (bizony, ők világbajnokok!), Gerry Byrne (kerettag volt) vagy Emlyn Hughes. Csak azt érezte az ember, hogy ez egy nagy csapat, legyőzni dicsőség – hát még továbbjutni ellene, mert 1968 januárjában Branikovits László góljával az Anfield Roadon is nyert a Fradi. De innentől kezdve a Pool nem egy volt a többi nagy csapat közül, időről időre figyelemmel kísértem – a „győztesek" büszkeségével persze. (Igaz, 1970-ben, szintén a VVK-ban az első fordulóból az angolok mentek tovább). Aztán 1974-ben a Kupagyőztesek Európa-kupájában – ma már ez a sorozat sem létezik – újra a „vörösök" kerültek a FTC útjába. Még Hughes-zal, Callaghannel, de már Clemence-szel, Ray Kennedyvel, Steve Heighwayjel, aki gólt lőtt az Arsenalnak a hosszabbításban 2–1-re elvesztett 1971-es FA-kupa-döntőben (amelyet, hogy, hogy nem, közvetített a Magyar Televízió), nem utolsósorban Kevin Keegannel, no és a kispadon Bob Paisleyvel. Az első meccsen született Máté János gólja – a nevezetes kengurucsellel –, amellyel az „utolsó utáni" pillanatban egyenlítettek a zöld-fehérek, az Üllői úti találkozón pedig a 0–0 elégnek bizonyult a nyolc közé jutáshoz. Nem volt jó meccs, de tele szenvedéllyel, feszültséggel. Kora délután kezdődött a visszavágó, de már két órával a kezdés előtt váll vállnak vetve állt – másképp ugyanis nem fért volna el a 30 ezer néző a lelátón.

Nem mondom, hogy az angolok magyarországi meccsei után Liverpool-rajongó lettem, de ha valamelyik nemzetközi kupamérkőzésen a Pool az egyik csapat – leszámítva persze, ha magyar az ellenfele –, vele szimpatizálok. Így volt ez az UEFA-kupa 2001-es döntőjében, az Alavés elleni 5–4-es győzelem során, majd 2005-ben a Milan elleni BL-fináléban, amikor is Gerrardék a kupa történetének egyik legizgalmasabb döntőjében háromgólos hátrányból fordítottak, s nyerték meg a trófeát Rafa Benítez irányításával. Azt se feledjük, hogy Michael Owen 2001-ben a klub első aranylabdása lett, oroszlánrészt vállalva csapata az évi öt(!) kupasikeréből.

A Liverpool legutóbb tíz évvel ezelőtt az Arsenal kiverésével jutott a legjobb négy közé a BL-ben – a döntőbe jutásért a Chelsea-vel szemben elbukott. Azóta a nemzetközi porondon nem sok babér termett az együttesnek, egészen Jürgen Klopp érkezéséig: Coutinhóék 2016-ban Európa-liga-döntőt játszottak, egy évvel később a Premier League-ben elért negyedik hely BL-indulást ért. S ha a Liverpool ma nem bukja el háromgólos előnyét a Manchester Cityvel szemben, tíz év után ismét elődöntős. Nem kétséges, hogy a Beatles együttes városában a négy liverpooli gombafejű zenéjéért rajongó Jürgen Klopp a szenvedélyes játékot és nem mellékesen a régi idők eredményeit szeretné visszahozni az Anfield Roadra. Napjaink egyik legjobb szakemberének nem lesz könnyű Bill Shankly és Bob Paisley nyomába lépnie, de egy biztos: a nála nem kevésbé szenvedélyes drukkerek – a világ legjobb szurkolótáborának a tagjai – mögötte állnak.

A klubnál 15 évet lehúzó Shankly hitvallása: „A Liverpoolt nekem teremtették, és én a Liverpoolnak vagyok teremtve." Valami azt súgja, az Anfielden elmúltak a szűk esztendők, s még az sem zárható ki, idővel Kloppra is igaz lehet az egykori liverpooli legenda mondása.