A Sötét Nagyúr száműzetése – Bodnár Zalán publicisztikája

Biztosan én vagyok idealista, de minden korszakos sportember visszavonulását olyannak képzelem el, mint mondjuk Peyton Manningé volt az NFL-ben, a „Seriff” becenéven is ismert irányító második Super Bowl-győzelme után a Vince Lombardi-trófeával a kezében intett búcsút, majd diadalittasan ellovagolt a naplementébe. Vagy olyannak, mint az NBA-sztár Kobe Bryanté volt, aki utolsó idénye legelején bejelentette, hogy az lesz neki a végső, így egész évben őt ünnepelték Amerika-szerte, a Los Angeles Lakers idegenbeli meccsei amolyan turnévá alakultak át. 

Nem olyannak, mint Paolo Maldinié volt a Milanból, aki huszonöt évig szolgálta a klubot, nyert hét bajnoki címet és öt BEK-/BL-serleget, de utolsó évében összerúgta a port a szurkolókkal, ezért nem is volt búcsúmeccse. Vagy nem olyannak, mint Francesco Tottié volt az AS Romában, bár kijelölték a búcsúmeccse időpontját, és tisztességesen meg is ünnepelték, de lényegében kényszerítették a visszavonulásra huszonnégy év után. De Alessandro Del Piero is tudna mesélni arról, hogyan zárult tizenkilenc évig tartó időszaka a Juventusnál, ahol még szívesen maradt volna. Tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória, de ezek a példák rámutatnak, hogy a sportvezetők sem mindig értékelik a klubhűséget és tartják becsben a korábbi sikereket. 

Különösen nem ilyennek képzeltem el a legendás Bill Belichick vezetőedző távozását a New England Patriots amerikaifutball-csapatától huszonnégy év után. Ő ugyan – ha minden igaz – még nem vonul vissza hetvenegy évesen sem, de a 2000 januárjában elkezdődő, sikerekben megismételhetetlen foxborói időszaka immár lezárult. Az első igazán eredménytelen idénye után menesztették, még ha hivatalosan persze közös megegyezéssel távozott is. Nálam az ilyen legendák addig maradhatnának a csapatuknál, ameddig csak akarnak, akkor is, ha minden meccset elveszítene velük az együttes. Mert ők jelentik egy klub lelkét. Érkezése előtt sohasem nyert semmit az 1959 óta létező New England-i franchise, de a horvát származású mesterrel hat bajnoki címet söpört be (egyik csapatnak sincs több teljes története során), kilenc Super Bowlban szerepelt (ez is rekord), huszonnégy év alatt tizenhétszer nyerte meg saját divízióját (naná, hogy senki sem csinált még ilyet). Mára – holtversenyben – a legtöbbszörös Super Bowl-győztes alakulat a Patriots, a liga korábbi lúzere. A rengeteg felfoghatatlan csúcs közül csak egyet kiemelve: Belichickkel a New England több meccset (30) nyert meg a rájátszásban, mint a liga további 31 csapata közül 28 egész története során… 

Igaz, ebből a huszonnégyből tizennyolc éven át Tom Brady volt az irányítója. Sokan mondják: úgy azért nem nehéz. 

Mondom, biztosan én vagyok idealista, de talán sokan vannak még rajtam kívül, akik el sem tudták képzelni, hogy ennek a tökéletes párosnak a két tagja ne a New Englandből vonuljon vissza, ahol 2000 tavaszán Belichick lett a vezetőedző, Brady pedig akkor érkezett. Az idehaza 2017-ben megjelent, Belichick és Brady című könyv előszavában – mint fordító – azt írtam: „Azon felesleges merengeni, hogy vajon az edző tette-e naggyá a játékost, vagy épp fordítva. A kérdésre valószínűleg sohasem kapunk választ. Könyvünk nyomdába kerülésekor a mester hatvanöt, a játékos negyvenéves. Ha dramaturgiai érzékük nem hagyja őket cserben, néhány év múlva együtt vonulnak vissza, lezárva egy talán soha meg nem ismételhető sikerkorszakot.” 

Hát nagyon nem így lett. Három évvel később Brady átszerződött a Tampa Bay Buccaneershez, amellyel első nekifutásra megnyerte a Super Bowlt, majd volt még két jó éve a visszavonulásáig, a Brady nélküli Patriots viszont folyamatos süllyedésbe kezdett, a kivételes irányító távozása óta csupán egyszer jutott be a rájátszásba, akkor is az első meccsen súlyos vereséget mért rá a Buffalo Bills. Sokak szerint ezzel el is dőlt, melyikük tette naggyá a másikat: a Brady nélküli Patriots lejtőre került, a játékos viszont más csapattal is nyerni tudott. 

A kérdésre a válasz persze korántsem csupaszítható le ennyire. Az első három Super Bowl-győzelem (2002, 2004 és 2005 elején) még sokkal inkább Belichick diadala volt, leginkább a rendíthetetlen védelem sikere, a fiatal irányító kevesebbet tett hozzá, leginkább biztonsági játékot játszattak vele. Az azt követő tízéves csend utáni másik három (2015, 2017, 2019 februárjában) már sokkal inkább az irányító érdeme – az viszont az edzőé, hogy újjáépítette alatta a csapatot, amelyben rajta kívül már senki sem maradt az első „dinasztia” idejéből. És ami az igazán nagy szó: amíg újjáépült az együttes, amíg az irányítón kívül mindenki kicserélődött, addig sem omlott össze a társaság, amely bár a köztes tíz évben nem lett bajnok, folyamatosan ott volt a rájátszásban, többször eljutott a Super Bowlba vagy a főcsoportdöntőbe, úgy, hogy sohasem tudott jó pozícióban draftolni, és a fizetési plafonra tekintettel folyamatosan el kellett engednie – az irányítón kívül – a legjobbjait, nemcsak a játékosok, a segédedzők közül is. Működött a „Patriot Way”, a sajátos Belichick-filozófia, amely szerint minden játékos pótolható egy olcsóbb és fiatalabb másikkal. Arról nem is beszélve, hány tengődő amerikai futballistát halászott ki Belichick – aki nem csupán vezetőedzője, de vezérigazgatója is volt a Patriotsnak – más csapatok keretének mélyéről, és csinált belőlük sztárt, és hány hátsó körökben draftolt vagy draftolatlan játékost „épített fel” (többségük tovább­állva ismét visszasüllyedt a névtelenségbe). 

Ez az utolsó év már valóban nem volt szép. A régi praktikák nem működtek. A játékhívások fantáziátlannak tűntek. Az elmúlt években draftoltak nem váltak be. Az irányító, Mac Jones csúf kudarcot vallott, majd tulajdonképpen az ő cseréje, Bailey Zappe is. A sérülések sohasem voltak ilyen fájók, mert a helyükbe lépők nem feleltek meg a kívánalmaknak. A támadófal szétesett. Mindennek az eredménye 4–13-as alapszakaszmérleg, ami az egyik legrosszabb volt a ligában. 

Ennek ellenére sem küldtem volna el. Mondom, nálam egy ilyen edző addig maradhatna, ameddig akar, de még Robert Kraft tulajdonos is adhatott volna neki legalább egy esélyt. Csaknem negyedszázad alatt ez volt az egyetlen igazán sikertelen idénye, és rögtön megkapta érte a selyemzsinórt, ami még úgy is méltatlan, hogy a csapat leszálló ágban volt. Most draftolhatott volna először előkelő pozícióból, az elmúlt két évtizedben szinte mindig a 28. és a 32. hely között választhatott a legtehetségesebb egyetemisták közül, az első húszban összesen kétszer. Ebben a sportágban rendkívül sok múlik az irányítón, de most választhatott volna elit újonc irányítót, akire fel lehet építeni az új sikercsapatot. A védelem most is jó volt, egy klasszis quarterback pillanatok alatt fejlődő pályára tud állítani bármilyen együttest. Vallom, hogy Belichick nem lett rosszabb edző, mint volt, csupán annyi történt, hogy három éve benézte a drafton Mac Jonest, de mást is csábított volna a helyében, hogy a 15. helyen még elérhető a bajnok Alabama irányítója. Jones azonban nem vált be az NFL-ben, és maga alá temette az edzőt is. 

Kraft tulajdonos azt mondja, most már előre néz, és kinevezte vezetőedzőnek a „nullkilométeres” Jerod Mayót, akit játékosként még Belichick draftolt 2008-ban. De a sport történelmében szinte csak arra vannak példák Guttmann Bélától Sir Alex Fergusonig, hogy téved, aki azt gondolja, korszakos edzőket pótolni lehet. Elfogadni az önkéntes távozásukat is nagy veszteség, de kirúgni őket egyenesen önsorsrontás. 

A fejére húzott kapucnis pulcsija, szűkre húzott szeme, ridegen villanó tekintete, gúnyos mosolya és olykor kíméletlen stílusa miatt Sötét Nagyúrnak is becézett Bill Belichicknek úgy kellett távoznia huszonnégy év után a Gillette Stadionból, mint egy elítéltnek, egy bűnözőnek. Az alapszakasz utolsó meccse után, a New York Jets elleni hazai vereséget követően sálját az arcába húzva, szemét is eltakarva ballagott be az öltözőbe, így látta utoljára a Foxboro közönsége. 

Holott konfettiesőben, aranyhintón kellett volna elbúcsúztatni, miközben a saját szobrának integet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!