Foglalkozása: jótékony futó. Micsoda?!

„Gyerekként atletizáltam, egész ügyes voltam a hosszabb távokon, mezei futóversenyeken. Tizenkét évesen aztán beugrottam a gátfutó váltóba, hogy meglegyen a létszám, de rosszul sült el a dolog. Nagyon rosszul... Testileg és lelkileg csúnyán összetörtem magam. Aztán hiába gyógyultam meg, forrtak össze a csontjaim, tűntek el a zúzódásaim, a lelki sérülésem maradandónak bizonyult: nem volt erőm az újrakezdéshez. Sokáig a futást is hanyagoltam az életemből. Jópár év eltelt, amire visszataláltam hozzá, kizárólag a magam örömére. 2009-ben a Normafánál kocogtam éppen, amikor kerítésbe kapaszkodó gyerekekre lettem figyelmes. Ez annyira elvonta a gondolataimat, hogy megint óriásit buktam. A lábam összezúzódott, megsérült az arcom, a vállam. Déjá vu érzésem támadt, de jelnek tekintettem azt, ami velem történt. A gyerekeket nem tudtam elfelejteni, és többszöri próbálkozásra sikerült megtudnom, kik is ők valójában. Az újrakezdéshez az adott erőt, hogy rajtuk segítsek.”

Hogyan képzeljünk el a gyakorlatban egy jótékony futót? A nagy versenyeken tacepaóval a hátán, önkéntesek segítségével kalapozik egy nemes cél érdekében?

„Isten ments! Annak aligha lenne gyakorlati haszna. 2009-től futok hosszabb távokat, és a New York-i maraton teljesítésével egy időben jutottam arra az elhatározásra, hogy érdemben is lépjek. Elmentem a legnagyobb magyarországi futóversenyeket szervező BSI-hez, ahol az először számukra vadnak tűnő ötletemből végül kompromisszumos megállapodás született. A külföldi nagy versenyeken a nevezési díjba be van építve bizonyos százalék jótékony célra. A szervezők jó előre közlik, hogy éppen melyik alapítvány támogatására szerződtek le, a nevezők már ennek ismeretében regisztrálnak. Aztán ott vannak a karitatív szervezetek, mert a New York-ihoz hasonló nagy versenyeken a többszörös túljelentkezés, a többtízezres várólisták miatt jóformán csak ezeken keresztül van esély az indulásra. Ebben az esetben viszont többet kell fizetni. Azt már rám bízzák: támogatóktól gyűjtöm össze rá a pénzt vagy befizetem zsebből. Nálunk más a rendszer. Itt én toborzom az indulókat, akik ugyanazért az összegért nevezhetnek be az adott versenyre, mintha az utcáról tennék meg. Én viszont a szervezők helyett végzek el regisztrációs munkákat, amiért csoportos kedvezményt biztosítanak. A különbözet marad a Csemete Alapítványnál. Eddig 57 millió forintot sikerült összegyűjtenem. Sokak számára nem teljesen érthető, hogy akkor miért is adnak pénzt. Azért, hogy az én futásaimat finanszírozzák? Erről azonban szó sincs. Én már tíz teljes és 47 félmaratont teljesítettem, nem ebből fizetem az útjaimat és a nevezési díjakat, teljesen külön számlán jelenik meg az általuk befizetett összeg. Hét éve még az első fecske lehettem, mostanra már ezrek futnak jótékonyan. Viszont tízezrek még nem. Őket szeretném megszólítani, nem mellesleg másnak is kedvet csinálni a szervezéshez. Annál nagyobb ugyanis az esély a jótékonykodásra, minél többen vagyunk. A futás része pedig senkit ne rémisszen el, én 48 évesen, némi sportos előképzettséggel és amatőr felkészüléssel négy-öt óra alatt teljesítek egy maratont. Erre bárki más is képes lehet.”

Snow Andrea ezzel kapcsolatos élményeiről, emlékeiről könyvet írt – 2010-ben jelent meg az Egy ütemre dobban a szív –, és hamarosan itt a folytatás, a Több mint futó.

„Valamiért úgy van beprogramozva az ember, hogy a rossz dolgok sokkal inkább vonzzák. Izgalmasabbnak találja azokat, és ezért sokkal kisebb ráhatásra kipróbálja. Ugyanez egy jó cél esetében lényegesen hosszabb folyamatot, érlelési időt, meggyőzési szakaszt igényel. Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz adni, mert mindenkinek kevés van. De az a személyes tapasztalatom, hogy az mindig ad, akinek igazán kevés jutott. Cserébe viszont olyan sokat kaphat érte, hogy arra nem is gondolt. Tudom, hogy miről beszélek, magam is ebben élek. A versenyélményen túl ugyanis ez mindenki számára előnyökkel jár. Teljesen máshogy áll oda egy futó a rajthoz, ha tudja, hogy azzal segít valakinek. Arról nem is beszélve, hogy futás közben a holtpontokon is átsegít. Szúr, hasogat, elfogyott a levegő, az erő, már éppen feladnád? Ilyenkor arra a harminc támogatóra gondolok, akik mögöttem vannak, illetve arra a kétszáz gyerekre, akik meg előttem a célban várnak. Garantálom, hogy mindenki félreteszi a fájdalmait, a fáradtságát, és senki nem adja fel a küzdelmet! De igaz ez a felkészülési időszakban, a szürke hétköznapokban is. Ha eleve tudom, hogy a futásommal milyen célt szolgálok, már a versenyhez vezető úton is komolyabban, felelősségteljesebben megyek végig.”

De kik azok a gyerekek, akik a kerítésbe kapaszkodva új értelmet adtak az életének, és akiken a Csemete Alapítvány segít?

„Ők a Sztehlo Gábor intézményekben élő, fizikailag és/vagy mentálisan sérült, halmozottan hátrányos, fogyatékos gyerekek, akikről a szüleik nem tudnak, vagy nem akarnak gondoskodni. Viszont lemondani sem, mert akkor elesnének a segélyektől. Ők többnyire gyönyörű, ám gyakran kimondottan rossz állapotban lévő nagy házakban élnek, amely sokszor távol esik a zajos külvilágtól. Én is tulajdonképpen véletlenül akadtam rájuk. Bár ebben az esetben aligha beszélhetünk véletlenről: engem az UTAM vitt arra. Kosztot és kvártélyt biztosítanak számukra, gyakorlatilag mást nem. A világ számukra igen beszűkült. Olykor szó szerint. Láttam olyat, hogy valaki tolókocsiban ülve a második emeleten élte az életét, miután az sem volt megoldott, hogy ő akár a kertbe is lejusson. De ágyakat is vettünk már, mert abból sem jutott mindenkinek megfelelő. Az ő életkörülményeiket és az integrációjukat segítjük. Először még a nevelőik, gondozóik is fenntartásokkal fogadtak, hogy csak a pluszmunkát adjuk nekik, de gyorsan felismerték az ebben rejlő lehetőségeket: minőségibb lehet a gyerekek élete. Márpedig ezzel a szakembereknek is segítjük a munkáját. Bár mondjuk inkább úgy, a hivatását, mert csak munkaként ezt nem lehet felfogni, elvégezni, nincsenek olyan jól megfizetve. Sőt... Igyekszünk házon kívüli, kültéri programokra is elvinni a gyerekeket. A versenyeken ott szurkolhatnak a célban, már adtak át érmeket, ha lehetőségünk van, valahogy velük is mozgunk. Egy időben toltuk őket a versenypályán is, de amióta ezt egyszer tolókocsiban ülve kipróbáltam, azóta nem tesszük. Rettenetes, konkrét fizikai fájdalommal járt, úgy szétrázott még a kijelölt pálya is. Mivel visszatérő vendégek vagyunk, sokan hiányolják már a »csemetéimet«, ami ugyanúgy bizakodással tölt el, mint amikor a chipes, ezer forintos letéti díjakat tömegével nem kérték vissza a futók az egyik versenyen, hanem felajánlották nekünk. Kérnünk sem kellett, mert maguktól adták. Én azt vallom, hogyha két almád van, abból másfelet adj oda annak, akinek nincs, aki rászorul. Márpedig arra a képletes másfél almára nagy szükség van. Az épek és a fogyatékkal élők között a sport az integráció legfőbb bástyája, mert a sport mindenkié. A »csemeték« keveset tudnak elérni, de nekik ez a maximum. Segítsük őket.”