Néznénk még – Patai Gergely publicisztikája

VALAHOL A SZALAJKA-VÖLGY ÉS EGER KÖZÖTT zötykölődött a busz egy szeptemberi délutánon, amikor a szilvásváradi négyesfogathajtó-világbajnokságról a szállásunkra tartva régi szokásomnak hódoltam. Tudniillik megszállott sportrajongóként nem tudok úgy elutazni vidékre vagy külföldre, hogy ne keressek rá az interneten a közelben elérhető mérkőzésekre, tornákra, versenyekre. Láttam már észt hokit, német gyeplabdát és lengyel rögbit is – a meccsek többsége persze felejthető volt, de az újdonság varázsáért mégiscsak megérte ínyenckedni. A vízilabda nyilván más tészta, csaknem egy évtizede járom az uszodákat szombatonként, viszont egyszerűen nem tudom, nem is szeretném megunni a sportágat. Azon a kora őszi estén amúgy sem találtam más elfoglaltságot Egerben, szóval kiballagtam az ikonikus Bárányba, ahol hatcsapatos tornával hangoltak a férfi ob I rajtjára.

A zuhanyhíradóból már sejthettük, hogy izgalmasan alakul az idény, az átigazolások ugyanis megkeverték a lapokat. Az érkezők névsorát olvasva sokan biztosra vették a Fradi–BVSC döntőt, a Vasasnál és a Szolnoknál ugyanakkor távozó kulcs­emberekről szóltak a hírek. Az említett felkészülési eseményt a szolnokiak nyerték meg, de amikor felvetettem a négy közé jutást, még Hangay Zoltán vezetőedző is óvatosan fogalmazott, mondván, fiatal a keret, a játékosok egyéni fejlődését tartják szem előtt. Persze lehet úgy is fejlődni, hogy közben sorra nyerik a rangadókat…

Még aznap este papírt és ceruzát ragadtam a szálláson, elvégre a Nemzeti Sport hasábjain hagyományosan az előkészületi időszakban látottak alapján tippelünk a bajnokság végeredményére. Na jó, radír is kellett, mert korántsem voltak egyértelműek az erőviszonyok. A bitang erős Ferencvárost természetesen az első helyre írtam (Nyéki Balázs együttese hibátlan mérleggel nyerte meg az alapszakaszt), viszont a többi elődöntőst illetően sötétben tapogatóztam. A hetvenöt százalékos találati arány nem jó, de talán nem is tragikus – éppen a Szolnokot „becsültem alá”, amely a rájátszás alakulásától függetlenül üde színfoltja az évadnak.

A Tiszaligetben a vártnál is gyorsabban fejlődtek a fiatalok, hogy mást ne mondjak, október közepén szó szerint kiütötték a Vasast a Magyar Kupából, ráadásul az angyalföldiekre akkoriban rájárt a rúd, a szegedi fiaskó is váratlan pofon volt. Mégsem fizettek nagy árat érte, ugyanis november végén felültek egy hullámra, és az alapszakasz végéig kitartott a lendületük, be is futottak a második helyre. A revans sem maradt el, a szolnoki bajnokit már megnyerte a Vasas, ráadásul két hete a Komjádi uszodában is legyőzte riválisát szétlövéssel – szubjektív meglátásom szerint az idény egyik legjobb meccsén.

A sajtótájékoztató végén úgy köszöntek el a szakvezetők, hogy alighanem az elődöntőben ismét találkoznak – az eddigi összecsapásaikból kiindulva cseppet sem bánom, hogy igazuk lett. Azt már annál inkább, hogy adott esetben már az első mérkőzés után véget érhet a párharc… S hogy miért? A szabályok értelmében az egyik fél hetedik pontjáig tart a buli, és nem elhanyagolható szempont, hogy az alapszakaszban egymás ellen elért eredmények is számítanak. Vagyis a Vasas öt egyről, a másik párharcban az FTC hat nulláról kezd hazai medencében, mindkét csapatnak elég egy meccset nyernie az üdvösséghez. A zöld-fehérek egyébként a BVSC-vel találkoznak, amely szinuszgörbét írt le, és bár huszárosan hajrázott a négy közé jutásért, a fináléhoz földöntúli bravúrra lenne szüksége.

Jó ez így? A hátrányból kezdő csapatoknak aligha, de hát a Vasas és a Fradi sem ajándékba kapta az előnyt, a bajnokság korábbi fázisában megdolgozott érte. A lebonyolítás árnyoldala a viszonylag rövid rájátszás, ugyanakkor az alapszakasz jelentősége ezáltal felértékelődik, hiszen nem tudhatják a csapatok, hogy az elődöntőt illetően melyek a legfontosabb mérkőzések. A jelenlegi idényben olyannyira kiélezett volt a versenyfutás, hogy három fordulóval a vége előtt elkezdtem táblázatba foglalni a lehetséges kimeneteleket – egy ideig még tudtam követni a különböző forgatókönyveket, aztán elvesztem az ismeretlenek gyűrűjében…

Persze ahány sportág, annyi szokás: a jégkorong Erste Ligában például mindegyik csapat négyszer játszik mindegyikkel, de „csak” a nyolc közé jutás és az ágrajz miatt van jelentősége az alapszakasznak. Már a negyeddöntő is az egyik fél negyedik győzelméig tart, tehát kivételes esetben előfordulhat, hogy egy szurkoló tizenkétszer látja hazai jégen a kedvenc csapatát a rájátszásban. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy akkor mi értelme van az évad háromnegyedének, ahogy azt is lehetne boncolgatni, hogy telítődhet-e a (sport)fogyasztó, ám mégiscsak a játékos az első, a sok szempont közül alighanem a terhelés optimális mértéke a legfontosabb.

Hiába néznék én két héten belül három-négy Vasas–Szolnokot vagy BVSC–Fradit, ha közben a férfiválogatott a podgoricai világkupadöntőre készül, az európai klubsorozatokban pedig a végjátékhoz közeledve felpörögnek az események. Az FTC címvédőként bizonyára ott lesz a Bajnokok Ligája négyes döntőjében, míg a Vasas és a BVSC az Eurokupában kezdte a tavaszt – nincs mese, a hazai versenynaptárnak értelemszerűen igazodnia kell a nemzetközihez. A bő és minőségi kerettel dolgozó Ferencváros évről évre bizonyítja, hogy nem lehetetlen két fronton is kimagaslóan teljesíteni, de kétségkívül kihívást jelent – pláne, ha rövidebb a kispad és sérülések is nehezítik az adott csapat dolgát. Márpedig a magyar vízilabdázás szempontjából a nemzetközi porondon elért sikerek az értékmérők: az FTC tavaly Bajnokok Ligáját és európai Szuperkupát, a Vasas két éve Eurokupát nyert.

A Fradi egy (vagy több) lépéssel a mezőny előtt jár, de mögötte egymás sarkát tapossák a kihívók. Szerintem jót tesz a sportágnak, hogy öt csapat, a Vasas, a Szolnok, a BVSC, valamint az elődöntőről ezúttal lecsúszó OSC és Honvéd hasonló szintet képvisel: közönségszórakoztató, élvezetes meccseket játszottak egymással az alapszakaszban. A középmezőny is összeért, egyre kevesebb párosításra mondhatjuk, hogy „országos egyes”, de tény és való, a nézőszámok nem mindig mutatnak jól a jegyzőkönyvekben. Pedig a bajnoki és kupadöntők, valamint a nemzetközi mérkőzések alapján van igény a klubvízilabdára – ha ezt vesszük alapul, megfontolandó lehet a rájátszás „elnyújtása”.

A honi szövetség érezhetően igyekszik megbecsülni az érdeklődőket, például figyel rá, hogy a bajnokság legfontosabb szakaszában ne kezdődjenek egyszerre a budapesti mérkőzések. A körítés sem elhanyagolható szempont: a nagy sikerű nyári Magyar Kupa után tavaly a bajnoki döntőt rendezték a Margitszigeten – nemhiába, szabad ég alatt, ragyogó napsütésben a legjobb pólómeccset nézni. Az előző évadban a finálé is hamar eldőlt, két mérkőzést kellett nyerni a bajnoki címhez, de változott a kiírás: a bajnoki címért, a bronzéremért, valamint az ötödik helyért zajló párharcok immár az egyik fél harmadik győzelméig tartanak.

Az elődöntős csapatok vannak a kirakatban, de érdemes figyelni a többi helyosztóra is, elvégre most következik az a szakasz, amikor az azonos játékerőt képviselő riválisok találkoznak. Ami engem illet, kíváncsian várom, hogy az OSC vagy a Honvéd lesz-e az ötödik, és az alsóházból is lehet csemegézni. Szakbarbár volnék? Meglehet. Mégis azt mondom: becsüljük meg, hogy a világ legerősebb bajnokságát élvezhetjük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!